A gyász könnyei fájóak.
Megperzselik a lelket.
Lángol. Mi oltja el?
Talán semmi, talán az idő.
Várt lélegzet, várt mozdulat. De nincs. Van csönd, pusztaság, keserv és mindenek felett, fájdalom.
Minden könny mi volt, mára oda.
Szemek vérben, a lelkek térdre hullva.
A tüdő: mintha egy feketelyuk szippantaná a végtelenbe.
Remegő kezek, hosszúra nyúlt sóhajok kíséretével.
Cikázó gondolatok az idő ösvényében, hol a múltban, hol a jelenben, hol pedig a jövőben kóborolva.
Az emlékek felsorakoztak.
Kérdések sokasága járja át az elmét. Miért? Miért?
Ez most a fő kérdés.
Mormoljuk hosszasan, bár tudjuk, válasz nem érkezik.
A hitetlen hisz, a reménytelen remél.
A gonosz, sötét felhők résein fénysugarak szöknek át.
A remény sugarai voltak azok.
A gyász leplét rántottuk magunkra.
Elszöktek a színek. Talán egyszer visszatérnek. De addig nem marad más, csak a fekete tél.
Már nem tehetünk egyebet, csak óvjuk a fájdalmat.
Minden, mi szép és jó, egyszer elmúlik.
Minden.
Hisz a gyertya lángja sem éghet örökké.
Nagyapám emlékére. Nyugodj békében! Szeretünk!
