Belső hangok

Változás

Könnyek, ráncok, hangok nélkül sírtam. Sírtam én és a lelkem. Némán, a távolba meredve. Vércseppjeimmel nyomot hagyva magam után, elindultam keresni a választ. Bizakodva abban, hogy meglelem. Bíztam, hisz már csak ez maradt számomra, a remény. Miért? Elestem. Elestem ebben a világban, ahol a megpróbáltatások sokaságával nem tudtam felvenni a harcot, vagy ha megpróbáltam, elbuktam. Eleinte csak repedések keletkeztek bennem, később hasadássá lett, és mikor már visszafordíthatatlanná alakult minden, eltörtem. Azt, hogy hány darabra nem számolnám, de úgy, mint egy földhöz vágott kristálygömb. Volt, hogy szép volt minden, tökéletes sosem volt, de nem is igazán vágytam rá. Folyamatosan tűntek el a színek az életemből. Szürkeség, homályosság uralt mindent. A hangok is, mint a visszhang, az idő múlásával egyre halkabbak voltak. És egyszer csak azon kapom magam, hogy lógok a semmibe.