Vészkijárat

#6

Sziasztok! Általában ilyet nem szoktam, de most megteszem. Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig nem írtam, remélem nem is lesz több ilyen, én nagyon igyekszem. Egy valamit kérnek kell, aki máj 20.-a előtt olvasta el az előző részt, azt megkérem, hogy olvassa el még egyszer, mert néhány változtatást eszközöltem. Nem sokat, de néhányat.
Valamint szeretném ezt a részt @gluca00-nak ajánlani, mert ő volt az, aki commentált az előző fejezethez, és követelte az új részt. Ez számomra azt jelentette, hogy várjátok, és értelme van annak, hogy írjak, szóval nagyon köszönöm neked és mindenkinek aki olvassa. Ti vagytok a legjobbak ☺

A férfi akit a földre küldtem mocorogni kezdett, mire újra odakaptam a pillantásom. A fegyver a kezemben remegett, de ettől függetlenül elszántan néztem. Ő felállt, és ahogy rám nézett nevetésben tört ki. Arra gondoltam, hogy biztos megőrült hirtelenjében, talán túl nagy volt az ütés. De persze emellett is ijesztően hatott a dolog. Mindenki síri csendben hallgatta a rekedtes nevetést. Zavartan néztem hol a terroristára, hol a fiúra aki a másiknak a fegyverét vette el.
- Ugye nem gondolod, hogy komolyan elhiszem, hogy le fogsz lőni? - kérdezte alig kapva levegőt, és közben közelebb botorkált. Olyan volt, mint egy részeg. De igaza volt. Kezemmel erősen szorítottam a fegyvert, de nem hittem, hogy tényleg megteszem. Viszont vele el akartam hitetni, hogy igenis képes lennék rá, ezért felhúztam a kakast, ami kattogó hanggal engedett. Már csak a golyót kellett útnak engednem. Minden egyes lélegzetvételt mélyen beszívtam, majd kiengedtem, hogy a feszültséget egyre távolabb űzzem, de a taktikám nem vált be. A férfi velem szemben csak egy pillanatra állt meg, aztán megint elkezdett jönni. Már sokkal határozottabban, és tudtam, hogy ha nem csinálok valamit, akkor elveszi a fegyvert, és én fogok meghalni. És mindannyian, akik itt vagyunk. Lépnem kellett. Behunytam a szemem, a kezem még kétszer jobban remegett amint belegondoltam, hogy mit fogok tenni. Fogamat összeszorítottam... és ekkor durr.
Nem tőlem jött. A hang, valahonnan máshonnan jött, mert én nem húztam meg a ravaszt. Kilestem a szempilláim alól, és a férfi üvöltött a földön a fájdalomtól, és a karját szorongatta. Ujjai közül kiszivárgott a vére, és pöttyökben hullott alá a padlóra. Körbenéztem, és a másik fiú kezében lévő pisztolyra meredtem, ami egyenesen a férfit célozta. - Neki nem kell, megteszem én. - válaszolt a terroristának, aztán újra a másik felé fordult. Én el sem akartam hinni, hogy ez megtörténik. Lelőtt egy másik embert. És még csak nem is tűnik úgy, hogy ezért bűntudata lenne. Újra az előttem szenvedő férfire néztem.
- Ha nem kötözzük be a sebét, meg fog halni. - jelentettem ki, bár úgy éreztem, hogy nem én voltam. A szám tátogott, de ez valaki más hangja volt. Valakié, aki megtört.
- Nem fog. Csak súrolta a golyó. - jelentette ki az, aki lelőtte. - Inkább kötözzétek meg, nehogy elszökjenek.
Először senki nem mozdult, mindenki a másikra várt. Én tettem meg az első lépést. Gépiesen mozogtam, arcomon érzelemnek semmi nyoma nem látszott. Minden a feje tetejére állt, de azt még tudtam, hogy a fiúnak igaza van. Erre is szükség van ahhoz, hogy túléljük ezt az egészet.