Vészkijárat

#10

Éreztem, hogy már semmi esélyem. Meg fogok halni. De egy marok szorítását éreztem meg a csuklómon, és erősen tartott. A halott férfi felett lógtam, és amikor felnéztem, a srácot láttam meg. Hihetetlen megkönnyebbülés söpört végig rajtam, ám ezt nem tudtam kellően kiélvezni. Egy golyó süvített el a fejem mellett. Észrevettek minket, bár ez nem volt megdöbbentő. Inkább az, hogy ilyen sokáig tartott, mire reagáltak rá.
- Ne aggódj, nem hagylak itt - préselte ki a szavakat a fiú, miközben minden izma megfeszült, úgy próbált felhúzni. Újra eldördült a fegyver, és éppen a vállam súrolta. Őrült fájdalom rázott meg, felüvöltöttem. Nem bírtam. Először éreztem, hogy fel fogom adni. Hogy már nem érdekel az élet.
Egyre feljebb húztott a fiú, míg már a korlátnál nem voltam. Szabad, meglőtt kezemmel megragadtam a korlátot. A seb égett, fájt mint még soha semmi, de összeszorítottam a fogam, és minden megmaradt erőmet arra fordítottam, hogy áttudjam lendíteni magam rajta. Éreztem, ahogy a szenvedéstől és az erőfeszítéstől kicsordult a könnyem, de végül sikerült. Sebemből egyenletesen folyt a vér. Észvesztően fájt, és ezt csak gyors zihálással tudtam valamennyire csillapítani. A vezető benyúlt a két hónom alá hogy felsegítsen, de az csak rontott a helyzeten, és nem bírtam tovább, hangosan felkiálltottam. A vállam minden miliméternyi mozdítása zsibbasztó fájdalommal járt. Térden mászva értem a falhoz, ami lehet hogy csak ideiglenesen, de biztonságot nyújtott. A többiek akik ott maradtak elfehéredett arccal néztek, mintha azt várnák hogy meghalok. Vezér csak leszakította pólója ujjait, és azokkal összekötözte a sebemet. Jó erősen meghúzta én pedig csak küzködtem a fájdalommal. Soha nem éreztem még ilyet. Úgy éreztem, mintha az eddigi életem egy szempillantás alatt darabokra tört volna mint a jég, mellyen ha nem vigyázol beszakadsz.
- Ha a poklon is mész keresztül, csak menj tovább. - suttogtam magam elé erőtlen hangon. Lehunytam a szemem, és teljes átéléssel újra elmormoltam.
- Ha a poklon is mész keresztül, csak menj tovább. - szemem sarkából eg, könnycsepp kigördült, de én csak mondtam a mantrámat. Arra gondoltam, hogy ha apukám itt lenne most mit csinálna, mit mondana, mit tenne. Rájöttem hogy a legrosszabb dolgok között lenne számára, ha meghalnék. Tovább kell küzdenem érte.
Nagyon sóhajtottam, kinyitottam a szemem, amiben immár nem a kétségbeesés, hanem az elszántság tükröződött. Vezérre néztem, akinek az arcán egy kérdés volt fellelhető. Magabiztosan bólintottam, mert folytatni akartam a harcot. Mostmár nem magamért, hanem azért hogy a többiek túléljék, és hogy apám büszke legyen rám.