Vészkijárat

#9

Már vagy egy órája ültünk a folyosó padlóján, és vártuk hogy valaki a két elfogott terrorista után jöjjön. A percek ólomsúllyal teltek, és az agyamban már lassan elpattantak az idegek a várakozástól. Tudtam, hogy amint feljönnek azonnal lépnem kell, ezért a figyelmem nem lankadhatott. A fiúra néztem, aki céltudatos arccal figyelt engem. Látta rajtam hogy kezdek kétségbeesni, de nem tudott se vigaszt nyújtani, se segíteni. Ő is annyira tehetetlen volt mint én. 

Lentről halk suttogás hangja szűrődött fel. A karom azonnal libabőrbe borult, és éreztem hogy mint a macskáknál, úgy nekem is feláll a szőr a hátamon. Féltem. Annyira, mint még életemben soha. Rettegtem a pillanattó amikor cselekednem kell, de még annyira sem akartam tovább ott gubbasztani, és várni. 

Csoszogás, majd a lépcsőfokok halk kopogásának hangja. Jönnek. Biztos voltam benne, ezért hangtalanul guggoló pózba helyezkedtem. Erőt gyűjtöttem, és még néhányszor elmondtam magamban a mantrámat. Újra a vezérre néztem, és a belőle áradó feszültséget is észleltem. Lehet hogy úgy nézett ki, mint aki nem fél, ezt abban a percben nem tudta rejtve tartani. Izzadság gyöngyözött a homlokán, az arca falfehér volt. A léptek pedig egyre csak közeledtek. Szememet arra a pontra függesztettem, ahol a sarok másik felén a golyó fúródhatott bele. Emlékeztettem magamat, hogy talán ez lehet életem utolsó dolga amit teszek. De legalább harcolok, és nem csak várok. 

Ruhasuhogás, és már láttam is őket. Ketten voltak, pont ahogy számítottunk rá. Meglepődtek amikor látták, hogy ott vagyunk, de mi nem hagytunk rá esélyt, hogy több idejük maradjon, és akár meg is öljenek. A közelebbinek a hátára ugrottam, és közben karomat a nyaka köré szorítottam úgy, ahogy a fiú mutatta nekem. A terrorista viszont erősebbnek bizonyult nálam, és akármennyire is próbálkoztam egy idő után lehámozta a kezemet a nyakáról. Ekkor már újra élet-halál arcot vívtunk. Továbbra is a hátán maradtam, ugyanis így még mindig kevésbé tudott elérni. Kapálódzott és forgolódott, de én tartottam magam. Egyszer csak elkezdett hátrálni. Fogalmam sem volt mit akar tenni, de biztos voltam benne, hogy nem jót. Nadrágom hátsó feléhez próbáltam férkőzni, hogy megkaparintsam a fegyvert, amit nemrég oda tettem. Bőröm a hideg fémet érintette, a markomba szorítottam, és előhúztam. A férfi fejéhez akartam szegezni, bár tudtam, hogy meghúzni a ravaszt képtelen leszek. Nem vagyok gyilkos. Akkor sem, ha az életem múlik rajta. Az esély, hogy még életben kijutunk az épületből pedig percről-percre kevesebb lett. Nem akartam úgy meghalni, hogy vér tapad a kezemhez. 

Egyre közelebb sétáltunk a korláthoz, már éreztem, ahogy lábamat odaszorítja. Fájt, ahogy teljes testsúlyával rádőlt, attól féltem eltöri. Hátrahajlott a háta, én pedig már a semmi felett lógtam. Agyamat újra elborította a félelem, az adrenalin túltengéstől már látni sem láttam. Kapálództam, ahogy csak bírtam, hogy megszabaduljak a vészhelyzettől. Közben valahogy a fejét úgy döntötte, hogy a kezem útjába állt, és a pisztoly markolata erősen tarkón vágta a férfit, aki ebből adódóan rögtön elájult. A furcsa pozíciónk miatt a terrorista ernyedt teste csúszni kezdett lefelé, én pedig alá szorultam. Próbáltam letolni magamról, de minél inkább mozogtam, annál inkább gyorsabban csúszott velem együtt. Már teljes testemmel a korláton kívül voltam, és éreztem, hogy mindjárt itt a vég. Még egy utolsó centiméter, és már az elnehezült férfival együtt zuhantam lefelé. Kezemet még a magasba nyújtottam utolsó reményembe kapaszkodva.