Leiner Laura: Bábel Szasza szemszögéből ^.^ [NEM LESZ FOLYTATÁS]

4. Fejezet - A nagy tömeg, sodródás az árral

Miután megvolt az utolsó pihenő, ahol olyan értelmes dolgokról beszéltünk, mint: Hipó vérnyomása, vízi pisztolyozás, vagy épp, hogy küldjünk e-mailt Atesznek, tovább indultunk a forró fülledt levegővel rendelkező aszfalt úton.

Mondhatom, igazán kellemes séta, volt: a nap égetett, a hőség már-már elviselhetetlen, a tömeg fullasztó volt, Napsi pedig két percenként nyavalygott a lába, vagy épp a meleg miatt. Így gyalogoltunk, miközben a tömeg csak nem kezdett oszlani, sőt egyre többen lettek, akár olyanok akik jegyet adtak, akár olyanok, akik jegyet vettek volna. A lábunk is kezdett elgémberedni, egyre kedvtelenebbül meneteltünk, amikor beleütköztünk az előttünk lévőkbe. És igen, az emberek előttünk mind egy helyben álltak, lassan pedig a mögöttünk lévők is belénk ütköztek.

  – Itt vagyunk? – csodálkozott Zsófi, aki épp mellém lépett.

– Passz. Gondolom –  vontam vállat. Ha előrébb nem jutunk, akkor biztos ez a cél.

– Nem látok semmit –  panaszkodott, aztán inkább előhúzta a telefonját, hogy készítsen egy fotót.– Ez van előttünk – mutatta a telóját. A képen végeláthatatlan tömeg, egymás hegyén, hátán. Durva.

 – Te jó ég – suttogta Abdul, egyet értek.

 – Miért van ez a torlódás? – kérdeze Zsófi értetlenül.

 – Még nem nyitották meg a kapukat... – feleltem, elhúzva a számat. 

– Mikor fogunk beérni? – nézett ránk tanácstalanul Zsófi.

– Ma biztos –nyugtattam meg. Ez az igazság, pontosabban én sem tudom. 

– Hipó hol van? – forgolódott Napsi. 

– Itt, mellettem –  nézett Zsófi Hipóra, aki épp, valami izét tett a karjára (?), de ekkor meglöktek, erősen hátulról, és nem bírtam ki, hogy ne szóljak hátra idegesen.

– Miért nyomnak ezek? HALLÓ, nem halad a sor, ne nyomj már! - kiabáltam torkom szakadtából.

Ebben a pillanatban, mindenki elkezdett jobban hozzánk préselődni, mire én megfogtam Napsi karját, és közelebb húztam magamhoz, hogy ne sodorja el a tömeg. Ezt megismételtem Hipóval is, így mind a négyen biztonságban voltunk, mert ugye Abdul tudott magára vigyázni. De, várjunk csak, mi öten vagyunk!!! Körül néztem, tekergettem a nyakam, de sehol sem láttam Zsófit. Ő olyan pici, és ebben a tömegben... Már kezdtem volna kétségbe esni, amikor is Abdul kirántott egy barna hajú lányt a tömegből, és magához  húzta. Zsófi Abdul mellkasához dőlt, míg Hipó arról magyarázott, hogy el fog ájulni. Szóval mind megvoltunk, biztonságban, bár én szívesen helyet cseréltem volna Abdullal...

Így álltunk, vagy negyed óráig, szorosan, alig egy lépésnyit haladtunk, és persze továbbra is a forróság uralta a légkört, amikor Hipó kivette a telefonját, és elkezdett Abdul apjával beszélgetni.

– Ez hülye - néztem Zsófiékra röhögve. Aztán észrevettem, hogy a punk gyerek lehajol, majd elveszik, ahogy körbezárja a tömeg.

  – Hm, az az ember nem fullad meg ott, lent?  - tűnődtem, elvégre, ha annyira körbe veszik... Ki tudja? 

  – Hahó! Hé! Minden oké? – Kiáltotta Napsi oda, ahol a punk eltűnt.

 – Szedjük már fel, segítsetek, széttapossák, ha megindul a sor –riadozott Abdul, majd megpróbált lehajolni, ami nem igazán sikerült neki. Azért megpróbálta... Agresszívan odébb lökdöstem az embereket, és a példámat a többiek is követték, majd, miután sikerült egy kört kialakítanunk, fel tudtuk húzni a punk gyereket.

 – Mi a francot csinálsz, megőrültél? - üvöltött idegesen Abdul.

  – Találtam egy szandált – mutatta fel a Punk a fél pár női cipőt. –Kell? – kérdezte a lányoktól.

 – Kösz, de nem – nevetett Zsófi, és Napsi is mosolyogva rázta a fejét. Aztán megindult a tömeg, és én Hipót ráncigáltam, míg csekkoltam, hogy Abdul vigyáz-e a lányokra. Mindhárman összekapaszkodtak, amit jó jelnek vettem. Úgyhogy tovább húztam Hipót. De Napsi valamiért nagyon kiakadt, talán a tömegtől, mert a következő pillanatban elindult, be egyenesen a tömegbe. Zsófi természetesen azonnal követte, így mind a ketten eltűntek az emberek között. Abdullal gyorsan oda siettünk, és szerencsére megláttuk Zsófit, akit aztán ki is húztunk magunkkal. Neki pedig úgy tűnik, sikerült Napsit is kijuttatnia. De miért kellet bemenniük? A fene érti a lányokat...

  – Megvagytok? – üvöltöttem, hogy meghallják a hangomat a nagy zajban. 

– Igen! Azt hiszem –nézett végig magán Zsófi. 

– Szerelmes vagyok – suttogta Napsi. 

– Ne most beszéljük meg, előbb éljük túl a bejutást –nézett rá óvatosan barátnője. 

– Nem érted – rázta meg a fejét. – Én imádom őt – közölte. 

– Mi? –  kérdezett vissza Zsófi.

 – Mi van? - ezen a ponton jutottam arra, hogy én már semmit sem értek. Közben pedig, még a tömeget is nyomhattam vissza...

  – Imádom – ismételte Napsi.

 – Kit? – csodálkozott Abdul.

 – Napsi talált egy olaszt – sóhajtott Zsófi, a mondatot pedig egy legyintéssel nyugtázta.

  – Húú. Na, és mutasd, merre van Angelo? – röhögtem, Napsi híres volt arról, hogy mindenkibe beleszeretett. 

– Nem tudom. Ott volt, aztán egyszer csak nyoma veszett -szipogta.

– Lehet, hogy délibáb volt – nevetett Abdul. 

– Nem, én is láttam – állt Napsi mellé Zsófi, miközben tovább haladtunk, törve a tömeget.

  – Hogy fogom megtalálni? – kérdezte  kétségbeesetten. 

– Minek akarod megtalálni? – kérdeztem értetlenül, mert semmi értelmét nem láttam a dolognak.

– Mi az, hogy minek? Hogy hozzámenjek feleségül,odaköltözzek Nápolyba, majd pár év múlva megajándékozzam párbambinóval – vázolta fel a tervét. 

– Honnan tudod, hogy nápolyi? – csodálkozott Abdul, aki a jelek szerint csak ámulni, meg csodálkozni tudott... 

– Nem tudom – rázta meg a fejét Napsi. 

– Én ennék nápolyit – közölte Zsófi szórakozottan. 

– Mi az a bambino? – kérdeztem, mert még mindig fennakadtam ezen a részen. 

– Gyerek, olaszul – vágta rá Zsófi. 

– Jó. Akkor már csak három kérdésem van – biccentettem, miközben egyre nagyobb lett a nyomás rajtam, ahogy próbáltam megakadályozni, hogy elsodorjon a tömeg. – Ti honnan tudtok olaszul, én miért nem tudok, és Napsi mióta intelligens? - érdeklődtem, de a választ már nem tudtam megvárni, ugyanis a tömeg -szó szerint- eltaposta az ellenállásomat. – A bejáratnál találkozunk, ott várlak titeket! - üvöltöttem hátra, aztán hagytam, hogy elsodorjon az emberek hada.