A gazdám...

...bunkó.

Ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, akkor minden bizonnyal fejbe vágnám magam egy vastag, kemény kötésű lexikonnal vagy akár egy téglával, csakhogy ne kelljen emlékeztetnem minden pillanatban magamat arra, hogy minden az én hibám. Már az egy végzetes hiba volt, hogy a világra jöttem, nem, hogy az, hogy sosem tudtam magam igazán megmutatni. Bármit tettem vagy esetleg közöm volt hozzá, minden bizonnyal ellentétesen sült el, mint ahogy az el lett tervezve. De, hogyan is jutottam el odáig, hogy egy olyan személy kedvére tegyek, aki voltaképpen utált? Talán, akkor nem itt kellene kezdenem...

Amióta csak megszülettem, sohasem voltam igazán boldog. Az édesanyám... nos, a születésemkor túl sok vért veszített, az orvosok pedig már nem tudták megmenteni. Árván hagyott engem és a bátyámat, NamYi-t. Mindketten hol az utcán, hol pedig a közeli árvaházban tengettük a napjainkat, elég sok gondot okozva az apácáknak, akik a helyet vezették. Vicces visszagondolni, hogy sosem voltam jó gyerek. Ez az állapotom azonban egy szempillantás alatt megváltozott.

Egy tavaszi, esős napon NamYi és jómagam a közeli piac egyik standjánál ültünk, ahol még egy kis esernyő sem volt, ami érhetett volna minket. A fehér ruhám, melyet az egyik idős asszony varrt nekem, már csatakos volt a szorgalmasan zubogó esőtől. A bátyámhoz bújtam, remélvén, hogy mellette talán felmelegszem, míg ő markát kitartva próbált kuncsorogni egy kis pénzért.

Az eső hirtelen megszűnt zuhogni felettünk, míg más helyeken ugyanúgy ömlött. Félve feltekintettem, ahogyan a bátyám is, s egy csinosan öltözött, elegáns megjelenésű, finom-hölgy állt felettünk, egy esernyőt tartva magunk és maga felé. Fekete loknijai csiga hullámokban omlottak keskeny vállára, kezein fehér selyemkesztyű. Alig voltak ráncai, piros rúzzsal kontúrozott ajkai mintha csak egy festmény tökéletesen ábrázolt elemi lettek volna. Sosem láttam még olyan gyönyörű nőt, kit még inkább csak szépített káprázatos mosolya.

- Mióta vagytok itt? - kérdezte selymes hangján, egy cseppnyi szánalomkeltő érzés nem fogott el. Tényleg érdekelte, ami az én négy éves mivoltomnak nem mondott semmit, csupán szeretetet éreztem. A bátyám nyelt egy hatalmasat, majd a nőre nézett.

- Pár napja. - Csupán ez a két szó volt a válasza. A nő ezután táskájában kezdett el kutakodni, majd előhúzott egy pénztárcát. Először hol ránk, hol pedig a tárcára nézett, végül mégis visszatette a táskájába.

- Mi lenne, ha hazajönnétek velem? Keresünk tiszta ruhákat, megfürödhettek és kényelmes ágyikót kaptok. - Gyerekek voltunk még, semmit sem tudtunk az életről, eszünkbe sem jutott, hogy egy vad idegen nő ajánlotta fel a segítséget úgy, hogy akár bármi hátsó szándék is vezérelhette volna. Miután kezét is kinyújtotta, a bátyám hezitálás nélkül elfogadta, majd engem is maga után húzott. A nő egyenesen egy hatalmas, hosszú és fehér autóba szállított be minket.

Pár héttel később, végül sikerült elintéznie azokat a papírokat, amelyekre szükség volt ahhoz, hogy örökbe fogadjanak minket. A nőt Jeon HaSeo-nak hívták, férje pedig az akkor már nagysikerű Jeon JungSuk volt, aki a J-Company jogos tulaja volt. Az odakerülésünk napján nem is találkoztunk vele, csupán akkor, amikor a hivatalos papírokat aláírta. Egyetlen kikötése volt, mégpedig, hogy míg NamYi a házmestereknek segít, én addig a szobalányok keze alatt leszek és ugyanúgy a ház alkalmazottjává válunk, ezzel is törlesztve. Így telt el közel tizennégy év, amíg be nem töltöttem a tizennyolcadik életévemet.

Mindketten szépen felcseperedtünk és szorgosan végeztük a feladatainkat. A bátyám derék, magas fiú lett, jómagam pedig alacsony voltam, vékony, de mégis mindig fitt és naprakészen álltam munkába. HaSeok asszony is öregedett, de immár özvegyen sétálgatott minden délután a hátsókertben. Úgy volt, hogy aznap pedig megérkezik a házhoz fia a nyári időszakra és természetesen édesapjának gyászolására, hiszen csupán pár hete történt a tragédia.