A gazdám...

...már nem a Gazdám többé. (VÉGE)

Na sziasztok! Hát, valamilyen úton-módon ez is elérkezett. Vegyes érzelmekkel zárom le a történetet, hiszen ezt legalább annyira szerettem írni, mint a Miss Right-ot, de egyidőben örülök, hogy végre le tudtam zárni egy újabb történetet. Köszönöm nektek, olvasóknak, hogy a sok hosszabb kimaradás után is ugyanúgy olvastok, sokat jelent ez nekem. A jövőben természetesen igyekszek még írni ilyen 5-10 részes kis minifictionöket, ámbár mostantól nemcsak BTS-es, hanem NCT történetek is elérhetőek lesznek, nem csak itt, hanem az újonnan indult blogomon, amin ezeket szintúgy közzéteszem. Illetve, tartozok nektek egy +1 fejezettel is ehhez a történethez, ahol elolvashatjátok, hogy milyen ötleteim voltak a sztori írása közben, amik végül mégsem kerültek bele, valamint érdekességeket is tartogatok számotokra. Úgyhogy jó olvasást!

P. S: Az utolsó pár bekezdést bizonyos okok miatt telefonnal kellett megírnom. Próbáltam figyelni a helyesírásra, de holnap az esetleges hibák javítva lesznek...
----------------
[JUNGKOOK SZEMSZÖGE]

Közel egy éve, hogy Sora csak úgy egyszerűen kilépett az életünkből. Pontosabban, az enyémből. Nagyon szégyelltem magam amiatt, ahogyan bántam vele. Sem ő, sem más nem érdemelt volna olyan bánásmódot, mint amilyet ő kapott tőlem. Képes voltam elüldözni magam mellől és teljesen megutált emiatt, amit teljes mértékben megérdemeltem. -

A bátyja halála óta... nem is láttam. Akárhogyan is, nekem is éppen ugyanolyan nehéz volt feldolgozni a halálát, mint Sorának. Együtt nőttünk fel és a tudat, hogy a sok kezelés ellenére sem tudtam megmenteni, teljesen megbetegített lelkileg. Utáltam magamat, a világot. Teljesen olyan ember vált belőlem, amilyen az apám volt és amilyenné soha nem akartam válni.

Azt akartam egész eddigi életem során, hogy különlegesként kezeljenek. Megkaptam mindent, amiről más gyerek csak álmodni mert, vagy még azt sem: volt pénzem, barátaim, eszem és egyéniségem. Egy dolog sosem volt meg: a szeretet. Apám úgy kezelt, mint akiben semmi mást nem lát, csupán azt a haszontalan személyt, aki talán képes lesz egy napon átvenni a cégét. Anyám szeretett, ez tény, de mire ezt észrevehettem volna, felnőttem és távol kerültem tőle. Ő mindig is a háttérben bújt meg, amiért sosem hibáztattam. Ugyanúgy félt apámtól, mint én, holott fizikailag sosem bántott volna minket. Egyszerűen nem szerette a gyerekeket és nem is tudott bánni velük. Nem hiába nem fogadta örökbe sem Sorát, sem a bátyját, anyám akárhogyan könyörgött neki.

Amikor elkezdődött az újabb szemeszter az egyetemen, egyszerűen nem tudtam a zárhelyi vizsgákra sem készülni, a kisebb dolgozatokra pedig még kevésbé. Furdalt a lelkiismeret, szinte kínzott. Akárhányszor hazatértem pár napra és elhaladtam a cselédszálló épülete mellett, valahogy mindig azt vártam, hogy talán újra meglátom az ablakban. Jóvá akartam tenni mindent. Még az esedezésre is hajlandó lettem volna, csakhogy visszakaphassam Sorát. Teljesen mindegy, hogyan kezdődött a kapcsolatunk, hányszor kaptam tőle pofont, hányszor csókolt meg és hagyta, hogy átöleljem, mindig is szerettem.

Sosem ismertem volna be magamnak, de valahol mélyen tudtam, hogy sosem leszek képes közömbösen viselkedni a közelében. Már gyerekkorunk óta tudtam, hogy szeretem, vagy legalábbis, tetszik. Pontosan azt a nagy száját, a szemtelenségét szerettem benne olyannyira. Nem volt tökéletes, ahogyan én sem, pedig éveken keresztül elhittem magamról, hogy nincs hozzám hasonló a Földön. Ő azonban, szavak nélkül is megértette, mit akarok mondani. Mielőtt elkerültem az egyetemre, az utolsó estémen is őt figyeltem este, ahogyan a bátyjával bolondoznak az udvaron. Irigyeltem őket, én is csatlakozni akartam hozzájuk. Látni akartam Sorának azt a mosolyát, ami azonnal jobb kedvre derített.

Xiumin pedig... Miatta is rosszul éreztem magam. Nem szabadott volna így bánnom vele. Mindvégig azt hittem, hogy meg kell védenem a tulajdonomat előle, de sajnos valójában Xiumin védte meg tőlem. Vagyis, akarta. Végül kiderült, hogy nem állt szándékában elcsábítani, hiszen barátnője volt. A potenciális ellenfelet láttam benne, közben mindvégig csak Sorát akarta megvédeni. Én hülye! Legalább, ha már Sorától nem, tőle bocsánatot tudtam kérni. Ő pedig volt olyan jószívű, hogy megbocsátott. Aztán a kérésére felbontottuk a diákmunkára vonatkozó szerződését, ennek ellenére nagyon sokszor megfordult nálunk utána. Egyedül csak ő érthette, min megyek keresztül, ahogyan saját magam ellen küzdök, hiszen ő is részese volt annak, ami történt.