Yoo SoRa amióta csak megszületett, folyton balszerencse érte: édesanyja születése után meghalt, magára hagyva őt és bátyját, ráadásul édesapját sem ismerte. Azonban, amikor rájuk talál egy jómódú asszony, befogadja őket, de csak, mint a multimilliár...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Amióta a nagyságos úr megérkezett, egy ártatlan, kedves gesztust vagy akár szót sem szegezett felém. Ő nem olyan volt, mint az édesanyja, sokkal inkább úgy bánt velünk, mint egy darabka ronggyal, akárcsak az apja. Jól mondják, hogy az alma nem esik messze a fájától. Mégis, ahogyan viselkedett és segített a bátyámon, kicsit az én szívemet is meglágyította. Még akkor is, ha számára egyenrangú, névtelen senkik maradunk, egy kis emberség szorult belé.
Miután elvitték NamYi-t és Jeong-Guk úr magával vonszolt, mintha megnémultam volna a továbbiakban: képtelen voltam bármilyen értelmes kommentárt hozzáfűzni az eseményekhez. Jeong-Guk visszavezetett a házba, majd parancsolgatni kezdett, hogy tegyem rendbe magam, addig ő megvár. Valójában, elsőre azt hittem, hogy dolgoztatni akar és az önkéntes felajánlása csupán egy indok volt arra, hogy maradjak, de nem így történt. Amíg lemostam magamról minden fáradtságot, kint ült és várta, amíg elkészülök.
Egy órával később már a kórház folyosóján lévő székek egyikén ültem, a dadát pedig Jeong-Guk hazaküldte, majd ő is elment valamerre. Kezeim combomon pihenve eszméletlenül remegtek, s már az is idegesített, hogy rakoncátlan tincsemet nem sikerült ezredjére sem a füleim mögé tűrni, folyton előre bukott. Nagyon aggódtam NamYi épségéért, ezért már csak az orvosra vártam, hogy végre megtudjam, mi a probléma. A földet bámultam és igyekeztem nem a legrosszabbra gondolni.
– Hé, buta cseléd! – bökte meg valaki finoman vállamat. Jeong-Guk úr volt az. A megnevezés ellenére hangja lágy volt, egy csepp gúny sem volt benne, ami meglepett. Lassan felemeltem fejem, s irányába fordítottam. Kezében egy palack volt, melyet felém nyújtott: – Tessék, idd meg! – mondta gyorsan, s kezembe nyomta az üveget, aztán kortyolni kezdett sajátjából. Kezembe vettem táskámat és pénztárcám után kezdtem kutatni.
– Kifizetem! – feleltem, majd az üdítő árát a kezemben tartva felé nyújtottam. Nem voltam gazdag, sem jómódú, de képtelen voltam elfogadni csak úgy. Akármennyire is konok volt, már sokat tett a testvéremért. Szemöldökét összeráncolva emelte el szájától a palackot miközben rám nézett.
– Ezt most komolyan gondolod? – A régi és jól megszokott Jeong-Guk visszatért, ugyanannyi gúnnyal, mint korábban, habár nem mutatkozott meg annyira nála, mint általában. – Az egész automata gyártó céget is megvehettem volna, annyi pénzem van. Nem szorulok rá egy palack víz árára. – nyilvánította ki közömbösen, tekintetét pedig elfordította és tovább itta az üdítőjét. Egyszerűen én szégyelltem magam, amiért egy ilyen emberrel kellett mutatkoznom. Már csak azért sem ittam, hiszen rosszul esett, hogy nem fogadta el. Végre volt olyan dolog, amit vissza szerettem volna adni, erre teljesen lelombozott a viselkedése. Értem én, hogy gazdag és tényleg nincs szüksége pár wonra, de igazán megtehette volna. – Ha elfogadom, jót tesz az önbecsülésednek és iszol végre? – szólalt meg pár perc után, én pedig halványan mosolyogva bólogattam. Úgy nyújtotta ki kezét, hogy közben oda sem nézett, szóval bármit beletehettem volna markába. Belecsúsztattam markába a pénzt, s sebtiben el is húzta a kezét. Nem ült le sem mellém, sem sehova, csak állt ezek után is és gondolkozott valamin.
