A gazdám...

...nem tud semmit.

  Az ablakom szerencsétlen elhelyezkedésének köszönhetően a reggeli, még nem túl erős napfény kiolvasztotta kis híján a szemeimet a helyéről. Nem nagyon emlékszem a múlt estére azon kívül, hogy Jeong-Guk... JungKook... Aish! Franc se tudja már, hogy kellene hívnom. Szóval, a lényeg, hogy azon kívül semmire sem emlékszem, hogy elvitt a sétálóutcába és mintha tényleg mindent meg akart volna tenni azért, hogy egy pillanatra is elfelejtsem azt, ami igazán fontos volt.

  Hiába sütött a nap, az ablak párkányon hallani lehetett az esőcseppek vad dobolását. Hunyorogva rápillantottam az órámra, mely egészen pontosan hatot mutatott. Kitakartam magam, ám ekkor észrevettem valamit: nem voltam egyedül abban az ágyban. Hosszú karja átlógott derekamon, mégis szorosan préselődött fedetlen bőrömön. Természetesen, csak felhúzódott a felsőm, semmi komolyabb.

  Lassan fordultam meg, s ekkor olyan személyt pillantottam meg, akire sosem számítottam volna, hogy egyszer együtt alszok vele. JungKook szuszogott halkan mellettem, s az ő karja szorított magához olyan erősen. Nem is emlékszem, hogyan került ide, de jó érzés volt vele aludnom. Furcsa, de jó. Nem volt sosem szokásom, hogy idegeneket szaglásszak, de neki enélkül is érezhető volt az illata. Nem volt semmi parfüm rajta, vagy csak már lemosódott, mégis éreztem azt a drága tusfürdő illatát, mely a kádja szélén állt a többi tisztálkodószerével együtt.

  Hirtelen szorítása erősebbé vált és olyannyira közel húzott magához, hogy homlokomon éreztem levegővételeit, melyek szaporák voltak. Felnéztem rá, s különös érzés volt látni a szokásosnál kócosabb hajjal, alvástól bedagadt szemekkel, cserepes és kiszáradt ajkakkal, miközben szája kissé kinyílt, s látszódtak fogai. Nem, nem mesébe illő látvány volt, mégis szemet kápráztató. Az a Jeon Jeong-Guk, aki minden reggel egy hordónyi parfümöt fúj magára, aki reggel ken magára egy kevés festéket, aki mindig elegánsan vagy divatosan öltözik fel, most itt feküdt mellettem egy olyan állapotban, amilyenben talán még senki sem látta.

  Finoman rásimítottam kezemet világos színű arcára, s ő haloványan elmosolyodott. Talán ébren lenne és csak arra vár, hogy valahogy rám hozza a frászt vagy valahogyan ki akar szúrni velem? Magam sem tudom. Mindenesetre, igyekeztem a lehető legészrevehetetlenebb lassúságban fordulni újra, hogy ki tudjak szállni az ágyamból. Karját gyengéden leemeltem derekamról és az ágyra raktam. Rövid lábaim kis híján, de mégis elérték a földet, lábujjaimat beletúrtam a puha szőnyegbe. Még nyújtózkodtam egy kicsit az ágyon ülve, ám mikor készültem felállni, csakhogy az éppen az ágyon pihenő, szabadon hagyott csuklómat átfonta pár ujj és visszarántott ülő pozícióba.

  – Hova készülsz? Maradj még... – hallottam a hátam mögött egy érdes, mély hangot. Tekintetem a mögöttem már nyitott szemű – vagyis inkább fogalmazzunk úgy, hogy alig láttam a szemeit az alvás miatt, de tudtam, hogy nyitva vannak – JungKookra tévedt, aki pislákolt párat, de a kezemet továbbra sem engedte el. Rámosolyogtam.

  – Tudja, ez nekem nagyon ismerős valahonnan... – Valamiért hirtelen eszembe jutott, hogy ugyanígy kérlelt, amikor beteg lett. Azokban a napokban is így viselkedett, gyengéd volt és legalább annyira törékeny volt, mint egy kismadár. A betegségét leszámítva szép napok voltak. Mondjuk, azért kíváncsi lettem volna, hogy mit tett, amitől ennyire ágynak esett.

  Elhorkantotta magát azon, ahogy őt néztem, de én kicsit sem estem zavarba. Könyökével megtámasztotta magát, míg másik keze nem engedett továbbra sem. Én pedig továbbra is figyeltem, ahogy felült az ágyamon és közelebb mászott. Mögém ült, lábaival, melyek már leértek az ágyról, pedig körbezárta enyéimet. Mindkét karjával átfonta a mellem alatti részt és a távolság már szűkös volt. Fejét hátamnak támasztotta.