Yoo SoRa amióta csak megszületett, folyton balszerencse érte: édesanyja születése után meghalt, magára hagyva őt és bátyját, ráadásul édesapját sem ismerte. Azonban, amikor rájuk talál egy jómódú asszony, befogadja őket, de csak, mint a multimilliár...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az egy hónapos kivizsgálási idő végül letelt. Bejelentettem, hogy késni fogok a munkával, hogy elmehessek és elintézhessem a bátyám dolgait. Valójában nagyon ideges voltam, hiszen az már eleve nem jelentett semmi jót, ha egy hónap kell a teljes diagnózis felállításához. Aztán, ott volt Jeong-Guk úr...
A múlt esti csók nem akart távozni az emlékeimből. Olyan furcsán viselkedett, látszott rajta, hogy nem tetszik neki Xiumin közeledése. Én tényleg csupán egy vacak könyvet adtam neki kölcsön, nem történt semmi több, de ő nem hitte el nekem. Mégis, az a csók felejthetetlen volt, habár sosem gondoltam volna, hogy pont tőle kapom majd újra... Olyan édes volt, mint a méz és való igaz, hogy nem csókoltam vissza, de nagyon kellemes volt. A gyomrom görcsbe rándult, a szívem pedig hevesen kalapált. Megőrültem volna?
Nagyon aggódtam NamYi eredménye miatt. Attól féltem, hogy nagyobb baj esetén a költség is növekszik és fogalmam sem volt, hogyan tovább. Már elegem volt abból, hogy Jeong-Guk folyton ugráltat, nem akartam a csicskája lenni. Kihasznált testileg, ahogyan csak tudott, ruhát varratott csak azért, hogy néhány magasabb polcnál felcsússzon a szoknyám és rálásson lábaimra, azokról a bizonyos foltokról nem is beszélve.
– Merre sietsz, kedvesem? – A szobám ajtaján kilépve HaSeo asszony sétált éppen a folyosón. Kedvesen mosolygott rám, mint mindig, s kora ellenére alig volt ránc arcán. Akkori fekete hullámai már a múlté voltak, egyre több szürke szál vette át az uralmat dús hajkoronája felett. Mégis, annyira fiatalos volt, habár Jung úr elvesztése nagyon megviselte.
– NamYi oppa eredményei ma érkeztek meg, és el kell intéznem a papírjait. – magyaráztam a nőnek, aki türelmesen végighallgatott. Mindig is érdekeltek voltunk számára, próbált velünk is ugyanúgy foglalkozni, ahogyan Jeong-Gukkal is, és soha nem éreztette velünk, hogy kevesebbet érnénk. – De, ha most megbocsát, Ajumma, sietem kell, különben lekésem a buszt...
– Busz?! Ugyan, kicsikém, JungKook biztosan szívesen bevisz téged. Igaz, kisfiam? – Nézett a nő a háta mögé, s ezzel szinte egy időben lépett be az ajtón az emlegetett szamár. Arcán kaján vigyor húzódott, amint meglátott. Biztos voltam benne, hogy minden egyes pillanatára emlékszik a csókunknak. És... JungKook? Mindegy. A srác lassan lépkedett anyja mellé, kezeit zsebre vágta és mereven bámult rám, a vigyorának pedig hűlt helye volt.
– Oh, ez igazán nem szükséges, Ajumma. De nagyon szépen köszönöm! A Ga... – Aish! Annyira megszoktam, hogy folyton így kellett hívnom, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy csupán kettesben hívhatom így. Jeong-Guk vérben forgó szemekkel nézett rám, mire megköszörültem a torkom: – ...vagyis, izé, akarom mondani Jeong-Guk úr biztos nagyon elfoglalt. – Szép mentés....
– Dehogy. Az egyetlen dolog, amivel ő el van foglalva, az saját maga – kuncogott a nő, s mosolyogva Jeong-Gukra pillantottam, aki szúrósan nézett rám, s a mosoly lehervadt arcomról. – Ragaszkodom hozzá!
