Yoo SoRa amióta csak megszületett, folyton balszerencse érte: édesanyja születése után meghalt, magára hagyva őt és bátyját, ráadásul édesapját sem ismerte. Azonban, amikor rájuk talál egy jómódú asszony, befogadja őket, de csak, mint a multimilliár...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Közel egy hét telt el azóta az éjszaka óta. Azt hittem, hogy semmi sem lesz ugyanaz már azután, ami kettőnk között történt, de be kellett látnom, hogy tévedtem. Kezdtem tényleg abban hinni, hogy igenis van esély arra, hogy változást hozzak mindkettőnk életébe, de ő elutasítóvá vált. Persze, nem azt gondoltam, hogy feleségül vesz, vagy hasonlók, de titkon reménykedtem benne, hogy ezután lesz valami.
Azonban, ahogy a napok teltek, egyre kevesebbet láttam, hiszen vagy a barátaival mozdult ki, vagy pedig egyszerűen csak került engem. Az a ritka alkalom, amikor bent ült a szobájában és valamit intézett a laptopján, szintén csupa ürességgel telt el, miközben takarítottam. Sokszor már magam sem tudtam eldönteni, hogy pontosan kinek is kellene haragudnia a másikra, de abban biztos voltam, hogy semmi olyat nem tettem ellene, amiért ilyesfajta bánásmódot érdemeltem volna.
Minden reggel utáltam a tükörbe nézni, utáltam azt, aki voltam és akivé tettek. Mindezt miért? Mert bűntudatot éreztem egy olyan lépésért, ami valójában egy ártatlan dolog. Folyton éreztette velem, hogy hibás vagyok, amiért nem mondtam el neki, hogy felvettek az egyetemre és, hogy még csak nem is tőlem tudta meg, hanem Xiumintől. Habár, én sosem tettem szóvá, hogy ő miért titkolózik előttem olyan buzgón. Persze, mint a ház dolgozójának jogom sem lett volna hozzá.
Ma volt az utolsó napom cselédként, hiszen ez volt az a bizonyos nap, amikor be kellett költöznöm az egyetem kollégiumába. Természetesen, ezúttal is a bátyámnál töltöttem a napomat, hiszen mindkettőnk hiányzott a másiknak, illetve nekem, mint jó testvérnek, támogatást kellett nyújtanom, na meg persze szerettem volna látni, mielőtt a belvárosba utazom. Szégyelltem is magam rendesen, hiszen az utóbbi időkben nem igazán tudtam időt szakítani arra, hogy megnézzem őt, annyira beterített a sok munka.
Az ágya melletti kis fotelben ültem, és olvastam neki, ahogyan mindig is tettem, amikor meglátogattam. A könyvtárban már törzsvendégnek számítottam, annyiszor fordultam meg könyvet kölcsönözni. Furcsa volt ránéznem NamYi-ra. Mióta elkezdődött a kemoterápiás kezelése, a haja egy szempillantás alatt hullani kezdett, körülbelül a felére fogyott és nagyon gyenge volt. Mégis, sosem láttam még ennyire nyugodtnak és talán boldognak. Mióta az eszünket tudjuk, dolgozunk és nemigen volt eddig még megállás. Most pedig, nem tudtuk pontosan, hogy életben marad-e, és ha nem, akkor mennyi időt tölthetünk még együtt, de igyekeztünk kihaszálni minden egyes percet, ami adatott számunkra.
- Min jár az agyad?- érdeklődött NamYi, miközben szabad kezemet szorongatta. Lassan rávezettem tekintetemet, s egy lágy mosollyal megráztam a fejem. Minden eszembe jutott hirtelen: az, amiért Jungkook úgy kezdett el viselkedni velem, ahogy; amiért hajlandó voltam megalázkodni. Egyszerűen arra az estére sem tudtam szomorúan visszagondolni, habár a másnap reggel felért egy tortúrával. Nem találtam semmilyen okot arra, hogy haragudjak Jungkookra, pedig nekem talán több indokom lett volna rá. Főleg azok után, amiket a fejemhez vágott. - Ismerlek már annyira, hogy tudjam, nem semmiségeken töröd a fejed. Szóval, hadd halljam!
