Yoo SoRa amióta csak megszületett, folyton balszerencse érte: édesanyja születése után meghalt, magára hagyva őt és bátyját, ráadásul édesapját sem ismerte. Azonban, amikor rájuk talál egy jómódú asszony, befogadja őket, de csak, mint a multimilliár...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Magam sem akartam hinni a füleimnek. Azt akarta, hogy maradjak vele éjszakára, s mégis annak ellenére, hogy először kedvesen kért meg, visszaélt a hatalmával. Szerettem volna nemet mondani, de attól féltem, hogy nem fogja tartani az ígéretét, ha nem teszem meg. Persze, sajnáltam, mert nem jó betegnek lenni, és ápoltam is, de az már nem fért bele, hogy egy éjszakát is töltsek vele. Éppen elég volt elviselni nappal a hülyeségeit.
Amint a karjaimba esett, térdeim bemondták a végét és kis híján összeroskadtam súlya alatt. Hosszú karját átfontam nyakam körül és féloldalasan próbáltam visszatotyogni vele az ágyig. Pár lépést tettünk még az ágy sarkától az éjjeli szekrényéig, majd rálöktem a fekvőhelyre. Karjaimmal a nagy súly ledobása utáni lendület miatt feje mellett támaszkodtam meg, szinte fölé hajolva.
Még sosem láttam ennyire kiszolgáltatottnak. Ahogyan kormos íriszei megcsillantak a betegsétől, ahogyan szinte rázta a hideg a meleg időben és, ahogyan értem kiáltozott. Akárhányszor szóltam hozzá, sosem beszélt még velem úgy, mint aki hálás lenne a munkámért. Márpedig, nem keveset dolgoztatott. Most mégis, mondhatni megesett rajta a szívem, mindannak ellenére is, hogy nem találtuk meg a közös hangot.
Apró kezeimmel elrugaszkodtam, ám ismételten megragadta hatalmas mancsával egyik kezem, s ahogy ereje bírta, szorította. Mivel nem bírtam elmenni mellőle, bal lábamat beakasztottam a mögöttem lévő fotel kicsi támaszába és igyekeztem magam alá húzni. Amint sikerült, elfoglaltam a helyemet és csak ültem a némaságban. Nem volt csoda, hogy rengeteg ember vett körül, de nem is szerettem a magányt és a csendet hosszú távon.
Az éjjeli szekrényre pillantottam, ahol a kis tál hevert, benne jéggel és a kendőkkel. Eszembe jutott, hogy el is üthetném azzal az időt, hogy ráterítem homlokára, hogy ezzel is csillapítsam a lázát. Kihámoztam kezem szorításából, majd közelebb gurultam a fotellel és kivettem a kendőt. Megcsavartam, hogy a felesleges víz kijöhessen belőle, eztán ráterítettem Jeong-Guk homlokára. Egy pillanat alatt rácsapott kacsóimra, s követte annak útját az ölembe. Szabad kezemmel pedig letöröltem néhány könnycseppet szeme sarkából és óvatosan rásimítottam arcára. Olyan puha volt, egy kevés borosta sem volt rajta, annyira lerítt róla, hogy még ugyanolyan kamasz, mint én.
Az óra lassan éjfélt mutatott. Szemeim hol nyitva, hol pedig csukva őrizték a már szundító Gazdámat, aki egy percre sem engedett el, már ami a kezemet illette. Ásításaimba beleremegett a ház összes fala, míg halk szuszogásom volt az egyetlen zaj. A fotel viszont olyannyira kényelmes volt, hogy barna szemeim lassan átvittek alfából bétába...
[JUNGKOOK SZEMSZÖGE]
Nem is tudom, pontosan mikor ébredtem, de arra emlékszem, hogy mikor kinyíltak szemeim, a Nap már vígan sütött. Már közel sem voltam olyan ramaty állapotban, mint az előző napon, de nem éreztem teljesen száz százalékosnak magam. Hirtelen homlokomhoz kaptam, s furcsállva vettem le egy törölköző szerű kendőt, mely szobahőmérsékletű volt, s még kissé nyirkos.
