Titkok és Hazugságok II.

5. Gyanú /Danny szemszöge/

Carlos, Carlos, Carlos. Egész héten csak ez a név. Minden nap, minden beszélgetésnél csak róla hallottam. Persze nagyra értékelem, hogy segített Vickynek és örültem is, hogy addig sincs egyedül, míg én a családomnak ügyintézkedtem. Szívesebben lettem volna azzal a lánnyal, akit szeretek, szerettem volna mellette lenni, hogy segítsek, de nem ment, így amikor tehettem, felhívtam, emiatt először még teljesen elfogadtam, hogy azzal a sráccal tölti az idejét, viszont egy idő sok volt. A századik eszmecserénk után már nem bírtam, ezáltal mindig kitaláltam valamilyen kifogást, hogy még véletlenül se kelljen újra és újra hallanom ugyanazt a monológot. Tisztában voltam vele, hogy ezzel hibát követek el és fájdalmat okozok Vickynek, de szerintem ő még csak nem is sejtette, mennyire rosszul esik, amit tesz. Emiatt még a ballagását is kihagytam. Egyszerűen nem akartam látni, ahogy egymást ölelgetik. Már az is megfordult a fejemben, hogy a srác sikeresen az ujja köré csavarta, ez pedig bosszantott. Nagyon. Dühített még csak a gondolat is, hogy Carlos és Vicky. És miért? Mert mindennél jobban szerettem a legfiatalabb Marquezt. Ebből kifolyólag látni akartam, és egy percnyi gondolkodás után, anyám ellenkezését figyelmen kívül hagyva, mentem fel a szobámba csomagolni, majd a következő pillanatban már a reptéren voltam.
- Danny. - hallottam meg a húgom hangját, amint a nevemet kiáltja. Megfordultam, és rögtön kiszúrtam, ahogy az épület közepén ácsorog az öcsénkkel, Kierannal, és két bőrönddel. Amikor észrevettek elindultak felém. - Hát itt vagy. - állapította meg Shan.
- Itt. - bólintottam. - És ti mit kerestek itt?
- Veled megyünk. - felelte az öcsikém.
- Azt már nem, kölyök. - ráztam meg a fejem. Nem akartam, hogy velem jöjjenek. Egyrészt, mert anyu így is ki van bukva Vicky és amiatt a bizonyos oldal miatt, másrészt meg nem lenne fair a szüleinkkel szemben, ha csak úgy mindenféle szó nélkül ők is lelépnek, bár apunak nincs semmi kifogása a választottam ellen, mert szerinte nincs hozzá hasonló lány. Hát, tényleg nincs.
- Ne már. - nyavalygott Kieran.
- Bocs, öcskös, de ezt egyedül kell megoldanom.
- Akkor legalább én hadd menjek veled. - tette a vállamra a kezét Shan. - Ha neked nem megy, akkor megpróbálok én is beszélni a fejével.
- Hjó. - egyeztem bele pár perc gondolkodás után. - De neked mindenképpen haza kell menni.
- Ez annyira nem ér. - durcizott be Kieran.
- Ne haragudj!
- Oké. - enyhült meg egy kicsit. - De akkor hódítsd vissza a kicsikét. - boxolt bele a vállamba.
- Kicsikét? - vontam fel az egyik szemöldököm kifejezve a nemtetszésemet.
- Akarom mondani, Vickyt. - vágott ártatlan képet.
- Na, azért.
Shannon hívott Kierannak egy taxit, ami haza viszi, mi meg elindultunk a Barcelonába tartó gép termináljához. Az egy órás repülőút alatt volt egy kis időm átgondolni, mit is mondjak Vickynek. Aztán rájöttem, hogy az igazság a legmegfelelőbb dolog, amit csak mondhatok, még akkor is, ha néha fáj, viszont csak azzal lehet előrelépni, mert az mindig felszabadít, utána meg könnyebb lesz minden. Vagy nem. De az már más tészta. Apu ilyenkor mondaná azt, hogy tészta vagy nem tészta, akkor is ez lesz. Persze ezt is akkor, ha anyuval nem ért egyet az ebédkérdésben.
Aztán eljött a leszállás ideje. A reptérre kiérve, nem is vártam mást, egyből megrohamoztak a rajongóim, aminek természetesen örültem, de akkor szívesebben lettem volna máshol. Aha, szívesebben, egészen addig, amíg a Marquez házhoz érve be nem csengettem. Vicky azonnal ajtót nyitott, én meg abban a pillanatban lefagytam. Legutolján a szülinapi bulijukon láttam ilyen dögösnek. Ne értsen félre senki, mindig is az volt, szimplán a hétköznapokban nem szokott ilyen merész ruhát hordani. Ugyanolyan felsőt viselt, mint akkor, ami láttatni engedte mellének egy részét, nekem pedig egyből eszembe jutott az akkori éjszaka. A szeretkezésünk minden egyes momentuma, ám ez nem tartott tovább egy - két tizedmásodpercnél, ugyanis egyetlen gúnyos mondatával visszarángatott a valóságba, ami olykor elég kiábrándító tud lenni. Főleg akkor, ha valaki csak úgy fogja magát és lelép mással. Amikor megláttam azt a nyomorékot, elöntött a méreg. Úgy éreztem, mintha ki akarna törni belőlem valami, valami megállíthatatlan, ami mindenen túltesz. Végül már csak azt láttam, ahogy elhajtanak, én meg forrtyogva bámulok utánuk, mígnem egy kéz hozzám nem ért.
Vicky anyukája behívott, mondván nyugodjak meg, és ne izguljak, mert minden rendben lesz, hiszen szeretjük egymást. Aha, én biztosan szeretem, de abban már kezdtem kételkedni, hogy a lánya is ugyanígy érez. Ez a félelem pedig kezdett úrrá lenni rajtam, viszont igyekeztem elhessegetni a feltörni készülő pánikot, majd felmentem a szobájába, hogy tapasztaljak valami reményt, valamit amibe kapaszkodhatok, egy emléket arról, amikor boldogok voltunk és még csak híre se volt Carlosnak. Aztán megláttam a közös képüket az asztalán, ahogy egymást átölelve mosolyognak a kamerába. Még soha nem éreztem akkora kínt, mint mikor azt a fotót nézegettem, mintha a szívemet kivájnák a helyéről, majd darabokra szaggatnák. Mielőtt megkezdtem volna önmarcangolásomat, meghallottam az ajtó nyitódását. Megszólalnia se kellett, tudtam, hogy ő az. Aztán elvette tőlem a képet, majd hozzám fordulva mondta, hogy beszélnünk kell. Abban a pillanatban az eszem azt súgta, mégis minek, ha már egyszer döntött, emiatt történhetett, hogy kissé felhúztam a látszólagos értetlenségemmel, pedig tisztában voltam a tényekkel, mert nekem is ugyanaz zakatolt a fejemben, mint neki, csak vele kapcsolatban, de én hittem benne, hogy helyrehozható ez a dolog kettőnk között, csakhogy ő szünetet kért, amit részben megértettem, hiszen nem hallgattam meg, mikor meg kellett volna, nem voltam mellette. Ezt aláírom, ám abban a percben a negatív érzéseim irányítottak, amik arra sarkalltak, hogy szó nélkül lelépjek és minél távolabb legyek tőle.
Távolabb. Igen, ezt terveztem. Azonban a gondolataimban mindig ott volt, valahogy mindig beférkőzött az elmémbe és nem jött ki onnan, jóformán már Katar óta. Amikor megláttam, meg akartam ismerni, és mikor végre sikerült tönkrement az egész. Mégse tudtam kiverni őt a fejemből, se a mosolyát, se a szeme ragyogását, legfőképpen nem a személyiségét. Boldoggá tett, pusztán csak én voltam a hülye, hogy nem küzdöttem érte. Hát, ha apának nem is mindenben, de Vickyvel kapcsolatban igaza volt, megfogtam vele az isten lábát, mégse töltöttem a legfiatalabb Marquezzel elég időt. A szállodában is végig ezen agyaltam, ezzel ellehetetlenítve a kommunikációt a húgommal, aki megelégelve ezt, kitalálta, hogy menjünk el Rufeára.
Ezt egész jó ötletnek tartottam, csak kérdés volt, honnan szerzünk motorokat. Szerencsére ismertem valakit, aki segíthetett ebben, így hétfő reggel elmentünk a járgányokért és kimentünk Marquezék kedvenc motocross és dirt track pályájára. Persze, gondolhattam volna, hogy ők is ott lesznek. Nem hagynának ki egy alkalmat sem az edzésre. Míg Shannont vártam, észrevettem Vickyt. A szülinapjára kapott ruhát viselte, mely fekete és narancssárga színben pompázott a hátán mancsnyomokkal. Egy igazi wildcat. Ezen elmosolyodtam, míg a húgom megszabadult a sisaktól és a szemüvegtől, majd a tizenhármas felé pillantva ő is elvigyorodott, aztán bátorítóan megszorította a kezem, jelezve, hogy mellettem van és számíthatok rá. Akkor a szemem sarkából észrevettem, hogy a vadmacska a pálya felé igyekszik, így mi is elindultunk. Elvégre azért mentünk oda, hogy edzünk. Na, igen, ebben az egyben hasonlítunk Marcékra, ugyanis a testvéreim és én is odavagyunk a motorozásért, sőt Kieran rászánta magát, és elkezdett komolyabban foglalkozni a dirt track-kel, annyira, hogy rendszeresen vannak versenyei, amiről én rendszeresen lemaradok. De Shannon mindig ott van a pálya szélén és szorít érte. Viszont a trenírozását már nem vállalja be, mondván, mert én vagyok az, aki amúgy is versenyzik, meg ért a motorokhoz. Na, meg mert ez egy tökéletes időtöltés két fiútestvérnek, akik alig látják egymást. Talán igaza van, de az is lehet, hogy nincs. Ki tudja!?
Az egyik ugratónál beértük Vickyt, aki hátrafordulva észrevett engem, miközben Shan repült el mellette, ő pedig elvesztette az egyensúlyát és elesett. Azonnal odamentem hozzá, hogy felsegítsem, de nem kért belőle. Leporolta magát, majd felállt (mármint nem AZ, hanem Vicky), egyenesen a mellkasomnak ütközve, kezét ott pihentetve, míg én az enyémet a derekán tartottam. A közelségétől egyre hevesebben vert a szívem és a levegőt is szaporábban kapkodtam. Újra olyan volt, mint Jerezben, újra ott éreztem magam. Ott volt velem, a karjaimban, és most is, azonban ő elhúzódott tőlem, amint Shan megállt mellettünk, és visszament a motorjához, a húgom pedig utánaszólt kihangsúlyozva a "barátod" szót. Nem volt benne gúny, se semmi, amely bántó lett volna, de mégis ott volt benne a célzás, ami enyhén szólva felhúzott, de Vicky szavai sokkal nagyobb hatást gyakoroltak rám, mély nyomot hagyva bennem, mert eléggé igaznak éreztem.
Azok a gondolatok a nap további részében sem hagytak nyugodni. Tényleg olyan volt az egész, mint egy "se veled, se nélküled" kapcsolat. Valami mindig megakadályozott a boldogságban és abban, hogy együtt legyünk. Elismerem, nem voltam jó barátja, volt, hogy nem küzdöttem eléggé érte csak, hogy kedvezzek Marcnak, elkerültem, míg tisztáztam a dolgokat Maryvel, aztán ott volt az anyám, akinek órák vagy napok hosszat kellett elmagyaráznom, hogy rosszul ítéli meg Vickyt, ám hajthatatlan volt, és most is az. Viszont Vicnek meg ott van Carlos, aki miatt egyre jobban érzem, hogy elveszítem. Ez a dolog pedig másnap kibukott belőlem, amikor mindenki szeme láttára megcsókolta őt. Nem bírtam tovább, nem tudtam uralkodni magamon, se az érzéseimen. Csak cselekedtem valamit, amit talán később megbánhatok. Ha másért nem is, de Vicky miatt biztosan. Féltem, hogy emiatt megutál és soha többé nem akar majd látni, ám Shannon szerint nem kéne aggódnom, mert minden rendbe fog jönni, ha isten is úgy akarja. Na, ja, ilyenkor mondaná az ember, hogy küldjön egy jelet, ami nem más volt, mint a repülőjegy, mely éppenséggel a spanyol szépség és a barátja mellé szólt. Hurrá.
A felszállást követően hamar kigyulladt a szabadmozgást jelző lámpa, Vicky pedig azonnal kiment a mosdóba. Csak tudnám, miért csinálja ezt mindig. Viszont hamar rájöttem, ugyanis pár perccel később nekem is elegem lett a feszültségből. És csak úgy, mint legutóbbi összeveszésünknél, most is egymásba botlottunk. Hm, kicsit ironikus, mert akkor jöttünk jóformán össze, de az a gondolat, hogy most is megtörténhet, azonnal elszállt, mikor Vic közölte, nem hiszi, hogy ugyanaz lesz a vége, meg hogy ott a barátnőm. Barátnő? Mégis milyen barátnő? Nem is tudtam, hogy van. Egyáltalán nem értettem, miről beszél, így értetlenül néztem utána. Pár perc elteltével pedig visszamentem a helyemre, amikor beszélgetni hívott, majd "frappáns" válaszom után visszafordult a laptopjához, mire megragadtam a kezét és visszavezettem a mosdókhoz. Aztán hamar elkezdte rám zúdítani a kérdéseit, de láttam rajta, hogy nem hiszi el, hogy dolgom volt, elhatároztam, hogy elmondok neki mindent, ami egész héten a lelkemet nyomta. Mindent, amit éreztem, hogy hiányzott, hogy vele akartam lenni, hallani a hangját, a nevetését, hogy miért ráztam le, akárhányszor beszéltünk, hogy mindig is tudtam, mit akarok, és mindennél többet jelent nekem. És akkor megint felhozta az állítólagos barátnőmet, így rákérdeztem. Amikor elkezdte sorolni, milyen helyeken látott vele, akaratlanul is elröhögtem magam. Szórakoztató volt a tény, hogy azt hitte, együtt vagyok Shannel, de kicsit meg is nyugtatott ez a féltékenység a részéről, mert ebből tudtam, még mindig szeret, és ez bárminél többet ért. Ekkor pedig megjelent a húgom, bemutattam őket egymásnak, Vic arcára pedig kiült a döbbenet. Kicsit sajnáltam a félreértése miatt, de legalább megtudta, mit éreztem Carlos kapcsán. Viszont így ismét megláttam a reményt az újrakezdésnek, ám még mindig zavart a srác jelenléte.
Ezt pedig tetézte, hogy egy szobán kellett osztozkodnom vele a szállodában. Ilyen az én formám, éljen. Más se hiányzott az életemből. De hogy a jó oldalát is nézzem a dolognak, rajta tarthatom a szemem. Egyáltalán nem bízom benne. Aki egyszer tönkretette más életét, akár kihasználta, akár olyan dolgott tett, ami a másikban örök sebet hagyott, az soha nem fog megváltozni. Hiába teszi a szépet, amivel képes megtéveszteni ugyanazt az embert, akinek fájdalmat okozott, attól még ugyanaz marad, és újra meg fogja próbálni. Carlos se különb, és ha erre Vicky rájön, félek már késő lesz. Ismét beleesik a csapdába, és megint hatalmasat fog koppanni, amit én nem fogok hagyni. Mindent megteszek, hogy ráébresszem a srác valódi szándékaira és megelőzzem őket. Töprengésemből a telefonos emlékeztető csipogása szakított ki, mely jelezte, hogy csapatmegbeszélésre kell mennem, így átmentem Shanékhez (kiderült, ő Vicky szobatársa lett), mert ilyenkor általában velem szokott tartani. Szobájuk ajtaja nyitva volt, így sikeresen meghallottam, amint Carlos azt mondja a húgomnak, hogy sajnálja, ekkor pedig a száját nyitotta, hogy visszaszóljon, de a srác meglátott engem.
- Na, mi az? Ennyire hiányoztam? - szúrta oda.
- Hogyne, már szinte magányosnak éreztem magam nélküled. - feleltem tettetett őszinteséggel. - Ugyan már, ne röhögtess. - mondtam, majd Shanhez fordultam. - Mehetünk?
- Persze. - mondta, majd kikerülve engem elindult a lépcső irányába, én meg utána.
- Baj van?
- Nem, nincs. - vágta rá feldúlva. - Csak nem szeretem, ha ok nélkül szidják a családomat, pláne ha olyanok, akik még csak nem is ismernek. - magyarázta kissé megenyhülve. Na, igen, azt senki sem bírja.
A pályára menet a húgom természetesen részletesen elmondott mindent miközben számtalan különböző jelzővel illette Carlost. Szinte már agybajt kaptam tőle, sőt nemcsak szinte. Így inkább bedugtam a fülemet és max hangerőre állítottam a zenét, hogy még véletlenül se halljam Shan kifakadását. Egyelőre az is sok volt, hogy közös levegőt kell szívnom vele és ráadásul állandóan Vicky körül lepzsel, és már csak a megfelelő pillanatot várja, hogy újra kimutassa a foga fehérjét. Lehet, hogy ez paranoiásan hangzik, de tényleg ezt érzem azzal a gyökérrel kapcsolatban. Ez a gyanúm pedig egyre csak biztosabbá vált, amikor megláttam őt a pályán, amint Maryvel beszélget. Talán ez még nem is lett volna baj, ha látni se bírná azok után, amit Vickytől hallottam, ám az a látvány teljesen ellent mondott Carlos állításainak. Nem is kicsit. Ott álltak kéz a kézben egymást ölelgetve és csókolózva.