Titkok és Hazugságok II.

20. Ki vagyok én? /Vicky szemszöge/

Felfordult a gyomrom, ahogy Carlos apját és a volt legjobb barátnőmet néztem, azonban a barátom miatt jobban aggódtam. Az izmai megfeszültek, érezni lehetett a belőle sugárzó dühöt, és valószínűleg, ha nem vagyok ott mellette, rá is hagyatkozott volna. Emiatt igyekeztem megnyugtatni, nem eresztettem el a kezét, még akkor sem, amikor Mary odajött hozzánk. Véleményem szerint ő volt az utolsó, akivel csevegni akartunk, a megjegyzései alapján pedig bebizonyosodott, valóban jobb lett volna elkerülni. Olyan volt, mint aki titkon forral valamit, mintha valamilyen úton-módon szét akarna választani minket, azonban a mellettem álló fiú egy percig se hagyta ezt, mégis a távozása után továbbra is ott motoszkáltak bennem a lány szavai Carloséval együtt. "Majd jól leszek, ha megkapom, amit akarok." "Nem szívesen fosztanám meg az újabb atyai örömeitől." "... egy kibaszott bosszú kedvéért." Nem akartam hinni a fülemnek. Egyszerűen képtelenségnek tartottam az egészet, hiszen nem ilyen lánynak ismertem meg, bár tény, az utóbbi időben, amikor kiderült, mostanság nem vagyunk valami jóban, talán elképzelhető lett volna, mégse tudtam felfogni, hogy lehet valaki ennyire aljas. Na, és az a baba? Én azt hittem, Dannytól van, aztán most bevallja, igazából Pedrotól terhes. Az eszem megáll. Megáll és leblokkol. Összezavarodik. Kiutat keres, megpróbálja megtalálni az elveszett fonalat és összerakni a képet. Nehezen, sőt inkább lehetetlennek érzi, ám végül sikerül neki, majd rájön, Mary egy álszent és velejéig romlott lány, akit egykor a barátomnak hittem, de mára mondhatni az ellenségemmé vált. Egyedül azt nem értettem, mi váltotta ki ezt belőle. Nem elégedtem meg holmi féltékenységgel, ennél jóval többről volt szó, viszont az sokkal jobban kiakasztott, hogy Carlosszal is ezt teszi. Neki jelen pillanatban sokkal jobban ártott, mint nekem, így visszatértem az eredeti tervemhez, mely szerint mellette leszek és elterelem a gondolatait.
A délután folyamán kitaláltam, piknikezhetnénk a parton, elvégre idejét se tudtam annak, mikor randiztam utoljára. Emiatt még idejében szóltam Martanak, segítsen előkészülni. Hiába mondta, megcsinálja egyedül, addig én pihenjek, ám hajthatatlan voltam. Akármennyire is fájt a lábam, nem akartam mindent ráhagyni, elvégre az én ötletem volt, én is részt akartam venni az ételek elkészítésében. Miután a nagyja már javában sült vagy dermedt, lementem a partra, hogy megkeressem Carlost. Az egyik fa tövében üldögélt és kémlelte a vizet. Ezt látva, nem szívesen zavartam meg, csakhogy ő észrevett és odajött hozzám, majd egy határozott csókkal köszöntött, amibe sikeresen beleszédültem. Viszonylag vidám mosollyal tekintett rám, miután szétváltunk, viszont ez nem tartott sokáig, ugyanis Mary és Pedro épp akkor jelentek meg a strandon, ami a spanyol fiúnak igencsak szúrta a szemét. Nem tetszett, amiért ennyi figyelmet szentel nekik és nem jó értelemben, emiatt a lehető leghamarabb bedobtam a piknik ötletét, melyet volt olyan kedves leszólni, ám végül belement, hogy randizzunk.
Miután elköszöntem tőle, visszasétáltam a nyaralóba és hozzáláttam a készülődésnek. Nyár lévén egy lengébb, ám mégis randihoz méltó ruhát választottam, melyet egy frissítő zuhany után fel is vettem, végül feldobtam egy enyhe sminket. A szandálomat felhúzva megálltam a tükröm előtt, remélve, elégedett leszek a kinézetemmel, ami egyébként viszonylag így is volt, egyedül a gipszem rondított bele a látványba. Egyszerűen nem illett oda, azonban nem tehettem semmit, ugyanis még jó pár hétig viselnem kell, így egy vállrándítással elintéztem a dolgot, majd kimentem a nappaliba. Carlos már ott volt és huncut csillogással a szemében mért végig.
- Szia. - köszöntem neki megpróbálva eltüntetni a kisláynos pírt az arcomról, melyet megjelenése okozott.
- Szia. - vigyorgott még mindig. - Csini.
- Te se panaszkodhatsz. - fogadtam el kinyújtott kezét, mellyel egy pillanat alatt magához vonva megcsókolt.
- Parancsoljatok, gyerekek. - lépett oda hozzánk Marta markában a kosárral félbeszakítva minket. A héten már nem először.
- Köszönjük. - hálálkodtam, bár tudtam, hogy az én kezem is benne van.
- Jó mulatást. - engedett utunkra kedvenc házvezetőm.
- Meglesz. - felelte Carlos tekintetét továbbra se véve le rólam. - És ne aggódjon, Marta, időben visszahozom!
- Ebben nem is kételkedtem, Señor Martin. - bólintott az asszony, amit a barátom egy bólintással nyugtázott, majd kitárta előttem az ajtót.
- Csak utánad. - mondta.
- Fő az udvariasság. - állapítottam meg némi éllel a hangomban.
- Ahogy mondod.
A kapun kilépve célba vettük a partnak azon részét, ahol valamelyest nyugalom van, ahol nem zavar senki és semmi, ahol szinte csak mi ketten vagyunk, ám ehhez picit sokat kellett sétálnunk, amit egyáltalán nem bántam. Remekül elbeszélgettünk, nevettünk, élveztük egymás társaságát, ahogy minden normális pár. Az egész olyan volt, akár egy romantikus filmben, csak zenei aláfestés nélkül. Amikor a fiú leteríti a plédet, melyre aztán a lány leül és előkészül, míg párja hozzá hasonlóan letelepszik mellé és megbabonázva figyeli barátnője minden egyes mozdulatát. Így képzeltem el, mintha lassított felvétel lenne. Kiélveztük a pillanatot, a naplementét, az ételeket, de legfőképpen azt, hogy együtt vagyunk, távol a problémáktól és azok okozóitól. Erre volt szükségünk, egymásra és az egyedül létre.
Az elmúlt pár nap így is telt, tele megpróbáltatásokkal, egy cseppnyi kínzással, amelyeket igyekeztünk a lehető legjobban elkerülni, azonban annál közelebb vitt minket, legalább is engem, ahhoz, hogy felhagyjak a meneküléssel és szembe szálljak a gondjaimmal, azokkal, amiket már az elején jobb lett volna tisztázni. Hiányzott a családom és a velük eltöltött idő, akármilyen furcsán is alakult. Egyre jobban azt éreztem, ideje tisztázni mindent, megoldani, megbeszélni, pontot tenni az i végére, elvégre nem haragudhattam rájuk örökké. Carlosnak is így kellett tennie, akármennyire is gyűlölte az apját, beszélnie kellett vele, rendesen, anélkül, hogy elragadták volna az indulatai, holott teljes mértékben megértettem, min megy keresztül. Elvégre senki se látja szívesen a szüleit egy náluk jóval fiatalabb személlyel.
- Kérlek. - unszoltam sokadjára Carlost.
- Jó. - egyezett bele végül. - És te megleszel?
- Persze. - feleltem határozottan.
- Rendben. - ölelt át még egyszer. - Hívj, ha bármi van!
- Mindenképp. - suttogtam a fülébe, mire válaszul megcsókolt és egyben utamra is engedett.
A hazafelé vezető úton igyekeztem átgondolni mindazt, ami a kiruccanásom előtt történt, a hazugságot, amivel a szüleim és Marquezék védeni akartak, pusztán az orvos javaslatára és az én érdekemben. Talán túlreagáltam a dolgot, ugyanakkor mégis bosszantott, most meg különösen idegessé tett, ugyanis fogalmam sem volt, mit mondhatnék a családomnak, sőt már az is megfordult a fejemben, esetleg akad még olyan, amiről nem tudok, már ha egyáltalán van ilyen. Minden esetre a Carlosszal töltött néhány nap rámutatott arra, mennyire negatívan álltam hozzá a szüleimhez, haragudtam rájuk a titkolózás miatt, míg Marckal és a barátommal könnyebben rendezni tudtam ezt, most viszont a családomon volt a sor.
- Vicky. - hallottam meg anyám hangját a nappali irányából. Az ajtóban állt kissé megyötört tekintettel, mint aki már napok vagy talán hetek nem aludt. Azonban abban a pillantásban azt hiszem, benne volt minden. A sajnálat, a megbánás, ugyanakkor a törődés is. - Milyen volt az utad? - kérdezte kedvesen, bár valami azt súgta, nem ezt szerette volna mondani.
- Vegyes. - feleltem őszintén. - Ott volt Carlos, aki jobbá tette a napjaimat, ugyanakkor megint sorra jöttek a gondok.
- Gondok?
- Igen. - mondtam. - De azok ráébresztettek arra, hogy túlreagáltam a titkolózásotokat.
- Nem lett volna szabad hazudnunk neked a munkádról, viszont...
- Dr. Mir kérése volt. - fejeztem be helyette.
- Ne haragudj!
- Te se.
Megnyugvással töltött el, hogy lényegében rövid időn belül meg tudtuk oldani ezt a számomra problémát jelentő esetet. Tény, hogy rosszul esett, amiért hazudtak, mégis elfogadtam, hogy csak az orvosi utasításnak tettek eleget, azonban ha már így alakult, érdekelt, mégis milyen munkát kaptam a Repsol Hondától, ám még mielőtt válaszolhatott volna, Emilio Alzamora jelent meg, ráadásul egy olyan hírrel, amire soha az életben nem számítottam, holott volt már némi előszele a katari nagydíjon. Na, és mi volt az a hír?
- Interjú? - értetlenkedtem, hiszen én olyan ember vagyok, aki nem alkalmas az ilyesmire.
- Így igaz. - bólintott a menedzser.
- És miről szólna? - érdeklődött anyu.
- Lényegében arról, mikor tér vissza a munkájához. - felelte a férfi. A munkámhoz? - Marc említette, már beszéltetek a lehetőségedről, amit a csapat biztosított neked, te pedig ezt elfogadtad. - válaszolta meg ki nem mondott kérdésemet.
- Ja, igen. - világosodtam meg. - Csak arra nem jöttem még rá, pontosan mi is a feladatom. - nevettem el magam kínosan, miközben Emilio anyura sandított várva valamiféle megerősítést, amit meg is kapott.
- A versenyzés. - mondta elismeréssel, amitől köpni-nyelni nem tudtam.
Ez túlontúl meglepő információ volt számomra ahhoz, hogy el is higgyem. Tény, gyerekkorom óta megszállotja vagyok a technikai sportoknak, és nem egyszer játszottam el a gondolattal, milyen érzés is lehet egy ilyen nagy erejű géppel dolgozni, érezni a sebességét, milyen lehet versenyzőnek lenni. Aztán ezt néhány kör erejéig megtapasztalhattam Katarban Marc motorjával, mint kiderült, mely következtében kaptam egy lehetőséget, pusztán azzal nem számoltam, mekkora súlya van, mennyire megváltoztatja az életem. Képtelen voltam felfogni, ám amikor Emilio megmutatta a felvételeket arról a néhány versenyről, melyen részt vettem, elég sok mindenre rájöttem.
Eszembe jutott az amerikai nagydíj, aminek az utolsó körében, sőt még az utolsó kanyarban is meg volt az esélye, hogy megverjem Marcot, azonban a kitűnő kigyorsítása végett kikaptam tőle pár ezreddel, míg az argentín futamon behúztam a győzelmet, ezzel hivatalosan is beállítva egy rekordot. Én lettem az első női királykategóriás futamgyőztes, amiről csak később szereztem tudomást. Majd eljött a spanyol nagydíj, melyen a célom elsősorban Marc segítése volt. Ez pedig bejött, ugyanis Valentinoval nagy harcot vívtunk a dobogóért, ami végén én állhattam fel Jorge és Marc mellé a pódiumra. Ám ez a remek sorozat megszakadt a Le Mans-i GP-n egy tönkrement váltó miatt, ráadásul az volt az első olyan futamom, amin hivatalos pilótaként indultam. Ennek ellenére rengeteg bátorító és szívet melengető üzenetet kaptam a rajongóimtól, ahogy az elmúlt hetekben is. Akkor nem értettem, és egy idő után már meg se néztem a közösségi oldalaimat, viszont amint ezekre rájöttem, világossá váltak az értesítések miértjei.
Azonban volt itt még valami, ami egyszerre taglózott le és zavart össze. Egy aprócska, de annál nagyobb jelentőséggel bíró szó, pontosabban egy név, amit viseltem a ruhán és a közösségiken. Az ugyanis nem a sajátom volt, hanem a két pilótájé és Sarajé. Nem értettem, hogy lehetséges ez, hiába próbáltam kutatni az emlékeimben, nem került a helyére ez a tényező, holott nagyon is éreztem, fontos. Megdöbbenve álltam az eset előtt hol anyura, hol a menedzserre pillantva, bízva abban, tudnak segíteni, valami útmutatást adni, de nem tették. Ismét ott volt anyu arcán a titkolózás nyoma, mely most átragadt a férfire is. Dühített a szótlanságuk, az, hogy ismét csalódnom kellett ráadásul véleményem szerint egy jóval lényegesebb dologban, mint a munkám. Méghozzá abban, hogy ki is vagyok valójában.