Titkok és Hazugságok II.

18. Mojácar (+18)

A Marquez-házban tett látogatás után úgy kellett volna éreznem, ezután minden rendben lesz. Ennek ellenére továbbra is ott volt bennem a félsz, ami megerősítette a tervemet. Féltem, hogyha Barcelonában maradok, újabb és újabb nyomást helyez rám a környezetem, ez pedig nem hiányzott. Még mindig el akartam menni, elvonulni a világ elől, kicsit egyedül lenni. Nyugalomra vágytam, csendre és békére. Bíztam benne, sikerül megtalálnom. Erre nagyszerű lehetőséget kínált Mojácar. Akkor még így voltam vele. Hiányzott a tenger, az a kellemes, meleg szél, ami reggelente az arcomba csapott, a kilátás, a felkelő illetve lemenő nap látványa, a jóleső séta a homokban. Minden ott volt, amire akkor szükségem volt, még Carlos is. Természetesen a szüleim az este folyamán még megkérdezték, valóban ezt szeretném-e.
- Igen. - feleltem határozottan. - De ha már a kérdezősködésnél tartunk, nem akartok elmondani valamit? - vontam kérdőre őket.
- Mivel kapcsolatban, kicsim? - simította meg anyu a karomat, amit elhúztam tőle.
- Mikor akartátok elmondani, hogy a szerkesztőségben való munkám szimpla álca? - fakadtam ki, mire mindegyiküknek megállt az ujjai közt az evőeszköz. - Szóval?
- A te érdekedben nem szóltunk róla. - fogta meg anyu a kézfejemet megint, ám ahogy az előbbi mozdulatából, ebből se kértem.
- Az én érdekemben, hogyne. - forgattam meg a szemem.
- Vicky. - mondta ki eréjesen apu a nevemet.
- Nem, apa. - szálltam szembe vele. - Van fogalmad róla, mennyire összezavartak a főnököm szavai, amikor közölte, előbb-utóbb ráfogok jönni mindenre? Hogy megígérte nektek, visszavesz, amíg fel nem épülök? És aztán Marctól kellett megtudnom, hogy valójában a csapatánál dolgozom?
- Elmondta? - kerekedtek el a szüleim szemei.
- Rávezetett.
- És azt elárulta, mit munkálkodsz ott?
- Nem. - válaszoltam. - De nyilván rá fogok jönni. - idéztem a főszerkesztő szavait. - Erre is, ahogy mindenre. - közöltem, majd felálltam az asztaltól és bevonultam a szobámba, ahol fájdalomcsillapító és víz várt. Azonnal bevettem és levetettem magam az ágyra.
Haragudtam a szüleimre, amiért eltitkolták, ahogy az elmúlt időben oly sok minden mást is. Csak azt nem értettem, miért. Ja, de igen, az én érdekemben. Aha, hogyne, én meg most jöttem le a falvédőről. Nem vagyok hülye, alapból úgy neveltek, hogy mindig az igazságra törekedj. Akkor ők most miért nem teszik ezt? Hiszen tisztában vannak vele, mikor próbálják őket félrevezetni, észreveszik a jeleket, általuk én is és tudom, ha magam jövök rá a dolgokra, akkor ezerszer rosszabb a helyzet, mintha már az elején egyenesek velem. Azonban úgy tűnik, ők az előbbit választották, meglehet, Dr. Mir hatására, ahogy Marc is emiatt hallgatta el az interjút, viszont rá egyáltalán nem nehezteltem. Vele sikerült tisztáznom néhány problémámat, ami gyakorlatilag még mindig nem volt elég, erre meg jöttek a szüleim, akik sikeresen hoztak kellemetlen helyzetbe és csak jobban összekuszálták az egészet. Aztán meg még csodálkoznak, ha el akarok menni. Másnap reggel meg is tettem.
Étkezés után el se köszöntem a családomtól, a húgomat kivéve. Ő nem tehetett semmiről. Beszálltam a kocsiba és ott vártam Pablora és Martara. A tükörből láttam a szüleim fájdalmas arcát, abban a pillanatban valahogy nem hatott meg. Egyedül azon járt az eszem, mikor hagyhatom végre magam mögött őket, a házat és vele együtt ezt a katyvaszt. Bedugtam a fülemet és elindítottam a zenét a telefonomon. Ahogy telt az idő, egyre türelmetlenebb lettem. Kikészített a várakozás, már azon voltam, hogy dudálok Pablonak, de akkor a sofőr, mintha megérezte volna, beszállt mellém, míg Marta hátul foglalt helyet. Út közben a nevelőim igyekeztek a lelkemre hatni, megértetni velem a családom viselkedését, mely szerint valóban jót akartak, ám annak ellenére teljes mértékben mellettem állnak, ahogyan a többiek is, élen Saraval és Carlosszal.
Na, igen, Carlos, akit tegnap sikeresen megbántottam és azóta se kértem tőle bocsánatot. Szörnyen éreztem magam emiatt, így a nyaralóig vezető úton felhívtam. Hiányzott, hallani akartam a hangját, tudni szerettem volna, hogy van, mik a tervei délutánra, csak hogy nem vette fel és az üzenetemre se reagált. Aggódnom kellett volna, ám az eszem azt súgta, biztosan elfoglalt, ne reagáljam túl. Úgy éreztem, helyesen cselekszem és jól is döntöttem.
A házhoz érve megcsapott az a semmivel össze nem téveszthető, mámorító tengerillat, mely egyből magával ragadott. Egyszerűen imádtam, évszaktól függetlenül szerettem a parton lenni. Akár egyedül, akár társaságban. Emlékszem, tavaly nyáron az osztállyal az év lezárását megünnepelve lejöttünk ide. Azt terveztük, hogy tábortüzet készítünk, zenélünk, volt olyan, aki bedobta a rémtörténeteket, valaki más meg a piálást, amit gyakorlatilag senki nem vetett meg. Mindegyikünk belekóstolt a különböző italokba, bár előfordult, hogy néhányan elvetették a súlykot és többet ittak a kelleténél és a sötétségben úszni mentek, köztük Mary is, akit anno megpróbáltam észérvekkel megóvni az ostobaságtól, de nem ment. Elindult a többiek után az éjszakai fürdőzésre. Nem állítottam meg, mert nem akartam újra az ünneprontó szerepét húzni, így hagytam. Visszavonulót fújtam és igyekeztem a lehető legjobban érezni magam az osztály normális részével. Meghallgattam a kitűzött terveiket a nyárra. Néhányuk dolgozni akart, másokat az egyetemre való felkészülés kötött le, holott akkor még volt egy évünk hátra, némelyikük pedig önkéntes munkát vállalt. Mindegyik érdekesnek hangzott, de így visszagondolva talán csak az ital miatt hittem ezt, mert leginkább mosolyogtam és bólogattam, ugyanis sokkal jobban lekötött a többiek hülyülése a vízben. Meglehet, akkor gondoltam bele, milyen érzés lehet menőnek, népszerűnek lenni. Különösképpen nem vágytam rá sose, viszont akkor jó lett volna kizökkenni a megszokott, unalmasnak vélt életemből. Levetkőzni a gátlásaimat, ám nem tettem meg. Nem tudom, miért. Elképzelhető, tartottam a következményektől, attól, hogy bajba kerülök, hogy a szüleim az italozás és a fürdés miatt szobafogságra ítélnek. Egyébként arra is ítéltek pusztán, mert meg mertem inni néhány pohár valamit. Anyu totál kiakadt, fogalma se volt, hogyan nevelhetett így, hogy hol rontotta el a velem kapcsolatos dolgokat. Valahol mélyen legbelül örültem neki, amiért magát okolta, mégis elszomorított a tudat, hogy csupán néhány percnyi figyelmet kaptam tőle.
- Jól érzi magát, kisasszony? - terelt vissza Pablo hangja a jelenbe.
- Csak eszembe jutott valami. - mosolyogtam a férfira.
- Megkérdezhetem, micsoda?
- Egy osztálykirándulás. - feleltem őszintén. - Nagy gond lenne, ha lemennék a partra?
- Pihennie kellene. - eresztett meg egy halvány, féltő somolygást. - Nem tesz jót magának, ha ennyit járkál. - figyelmeztetett, én meg nagyot sóhajtva igazat adtam neki.
El kellett fogadnom, az egészségem fontosabb, így az egyik kedvenc könyvemmel a kezemben kimentem az udvarra. Elfoglaltam a napozóágyak egyikét és olvasni kezdtem. Maga a történet egy fiatal, hányatott sorsú lányról szólt, aki közelébe férkőzött apja gyerekkori barátjának, a kőkemény milliárdos üzletembernek, akinek ki akarja fürkészni legsötétebb titkát, azt hogy mi köze volt az apja halálához. Ám a zárkózott férfi eleinte egészen másféle titkokat osztott meg vele: a különleges érzékiség és az extrém szex birodalmába vezette újdonsült tanítványát, feltárva előtte a lefojtott, lekötözött, olykor őrjöngésig felizgató vágyódás, a késleltetett kiteljesedés és az erotikus vágy fokozásának ezernyi buja eszközét. Szerettem ezt a könyvet annak ellenére, hogy tele volt túlfűtöttséggel. Egyáltalán nem ez fogott meg benne, hanem például a stíluseszköz, olyan beszédtechnika, amit a hipnózisban is alkalmaznak, mely saját szenvedélyes ösztöneink megismerésére sarkallt, ugyanakkor felfogható romantikus szerelmi történetként is, azonban lebilincselő krimiként is megállja a helyét. Tele van fordulatokkal, amik egyfajta tanulságként is szolgálnak. Ezért rajongtam érte és így belegondolva, valamelyest az én életem is hasonló sorsra jutott. Tele volt titkokkal, amiket fel kellett fedeznem, hogy a végén ismét önmagam legyek. Ehhez idő és türelem kellett, amiből én rendszerint kifogyok. Ezen mulattam, amikor a kertben ücsörögve észrevettem a barátomat a parton, mitől pusztán egy kerítés választott el.
Megbabonázott kigyúrt, izmos felsőteste, melyet a nap sugarai lágyan, édesen nyalogattak. Nem lehetett nem észrevenni őt, elég volt, ha csak ránézett az ember. A lányok, az összes, konkrétan egy félistent láttak benne, sokszor én magam is, azonban míg ők, mind, ismeretlenül, egyedül a külseje alapján tették ezt, addig én átláttam rajta. Ismertem őt, kitapasztaltam, mit miért tesz, hogy a sokszor megnyilvánuló lekezelő stílusa a páncélja része, amit csak bizonyos személyek előtt vet le, mert valójában egy rendes, normális, hétköznapi fiú, aki isten tudja, milyen okból, de szeret engem. Ezzel a gondolattal sétáltam oda hozzá, átgázolva a forró homokon. Hajtott a vágy, hogy a karjaiba vessem magam. Nem érdekelt, hogy víztől csillogó teste átáztatná a ruhámat, sőt ez még inkább buja fantáziálgatásra ösztökélt. Érezni akartam sóval kevert mámorító illatát, forró leheletét a bőrömön, szálkás karjait a derekamon, a csípőmön és ettől csak néhány méter választott el. Sajnos hamar ki kellett ábrándulnom eme képzelgésemből. Mire odaértem, sorra megrohamozták a szebbnél szebb és dögösebb lányok, akik mind azt kérték tőle lélegeztesse őket szájon át, az egyikük a bicepszén is végigsimított egészen le a kézfejéig, amit aztán a mellei közé helyezett. Közönséges undor fogott el a képet látva, hogy Carlos ilyen egyszerűen hagyja magát elcsábítani szimplán azért, mert látott néhány felfújt műanyagot. Igen, azt hiszem, annak hívják azokat, amik inkább plasztikból állnak, mintsem természetességből és eredetiségből.
- Khm. - köhintettem, amire a csapat egyből felém fordult. - Zavarok?
- Nem. - felelte Carlos. - A hölgyek épp menni készültek. - fordult célzásszerűen a gumilabdák felé.
- Aha. - nyugtáztam cseppet sem meggyőzően.
- Veled együtt. - ragadta meg az egyik Barbie a barátom kezét. - El akart kísérni minket az öltöző felé. - kulcsolta rá ujjait Carloséra, aki szerencsére időben kapcsolt.
- Azt hiszem, egyedül is megtaláljátok. - közölte a barátom, majd odajött hozzám és átölelte a derekamat. - De ha megbocsájtotok, beszélnem kell a barátnőmmel. - hangsúlyozta ki az utolsó szót a csajok tudtára adva, hogy foglalt.
- Milyen jók a megérzéseid. - motyogtam kellő távolságban a "bombázóktól". - Mi volt ez?
- Semmi olyan, ami miatt aggódnod kellene. - fordított maga felé.
- Mégis aggódom. - sütöttem le a szemem. - Tudod, rohadtul nem kellemes, ha az ember egy sereg ragadozó között talál a barátjára.
- Hm. - gondolkodott el egy pillanatra. - Mázli, hogy nekem csak egy kell.
- Egy, mi? - fontam keresztbe magam előtt a kezemet.
- Igen, egy.
- Pedig választási lehetőséged akad bőven. - mutattam a tenger felé, ahol a lányok csodálva bámulták őt. Carlos tekintetével követte a mozdulatom, és a szeme megakadt valamin.
- Laters, baby. - búcsúzott el egy gyors puszit nyomva az arcomra.
- De... - szóltam utána feleslegesen. Nem figyelt, hanem berohant a vízbe egy bajba jutott férfi kimentése érdekében.
Az ember nem is nézné ki belőle, hogy így törődik másokkal, mindenki csak a rosszat látta benne mindig is. Sokszor engem is figyelmeztettek, hogy rossz hatással lesz rám. Tévedtek, egyáltalán nem így volt. Meglepő módon megnyílt előttem, amikor elkezdtünk beszélgetni, napról napra egyre többet. Akkor árulta el, szívesen vízimentősködne, akár képzetten, akár önkéntesként. Én csak biztatni tudtam, ha annyira szeretné, menjen el egy tanfolyamra, végezze el, ne hátráljon meg, hanem igenis küzdjön meg a céljaiért, én pedig támogatni fogom benne. Pontosan két éve, tavasszal, le is tette a vizsgát és már akkor mehetett is gyakornoknak a helyi parti szolgálathoz, azóta minden nyáron ott tölti az idejét, de ha kell, az újoncokat is segíti. Büszke voltam rá, amiért végig kitartott és nemcsak ezért, hanem minden másért is. Egyedül az bosszantott az egészben, tudván, milyen adottságai vannak, ki is használta őket. Számtalanszor emiatt is szerette hülyíteni a lányokat, akik minden egyes szavát elhitték. Ez ma se volt másként, imádta alkalmazni a hülye mágneses elméletét, mely szerint "vonzd be, fektesd meg, majd taszítsd el". Ezt sose díjaztam és mióta járni kezdtünk, azóta félek, hogy velem is meg fogja tenni.
- Kimerítő ez az életmentés. - huppant le mellém Carlos.
- Attól függetlenül élvezed. - emlékeztettem.
- De nem annyira, mint ezt. - fordította maga felé az arcomat és megcsókolt.
- És a... - kezdtem volna bele, de félbeszakított egy újabb smárral.
- Nem érdekel a többi.
- Nem úgy vettem észre. - nevettem el magam kínosan.
- Ismersz. - fogta meg a kezemet, ami hűsítően hatott ebben a nagy melegben.
- Az biztos. Ezért is utálom, ha visszaélsz ezzel. - mutattam a külsejére, mire elröhögte magát.
- Van ez így. - vonta meg a vállát. - Viszont egy helyen kamatoztatom szívesen.
- Indulsz a Mr. Mojácar választáson?
- Már most megnyertem. - húzta szexi féloldalas mosolyra a száját. Megbűvölten figyeltem arcvonásait, tökéletes arccsontját, pompás orrát, a formás ajkait, amiket szívesen ízlelgettem volna. - Élvezem, ha így nézel. - buktatott le azonnal.
- Elvonom a figyelmed? - huncutkodtam.
- El. - bólintott a távolba meredve. - De nem bánom.
- Viszont akkor is jobb, ha megyek. - tornáztam fel magam. - Nem szeretném, ha valaki megfulladna. - poroltam le magam. - Vigyázzak a cuccaidra?
- Azt megköszönném. - fogadta el felajánlásom, mire gyanakodni kezdtem.
- Most azért mentél bele, hogy utána legyen indokod meglátogatni?
- Amúgy is mentem volna.
Miután Carlos átadta a holmijait, elindultam a nyaralónk felé. Jól esett egy kicsit vele lenni, még ha ki is akasztott a csajozós jelenetével, mégse tudtam rá sokáig haragudni. Elképzelhető, hogy a mérgem abban a percben elszállt, amikor láttam a barátomat életet menteni. Amint bement a vízbe, elöntött a büszkeség, a csodálat, ez pedig mindennél többet jelentett.
Jóval ebéd után értem vissza a házba. Szerencsére Marta és Pablo nem tettek szemre hányást a késésemért, sőt, egészen megnyugodtak, amikor közöltem velük, Carlosszal voltam. Egyedül azt nem értették, mit csinál épp itt, Mojácaron. Először azt gondolták, biztosan követett, ami egyáltalán nem volt igaz. Pusztán jelenleg itt van szükség a szolgálatára, ami miatt itt fogja tölteni a nyarat. Egy picit irigyeltem érte, de ugyanakkor el is szomorított a tény, hogy egy bizonyos idő után nem fogom látni, legfeljebb szeptemberben, amikor elkezdődik az egyetem.
Na, igen, az egyetem, amit már várok attól függetlenül, hogy műszaki pályára készültem. Tudom, sok pasinak szöget üt a fejében, hogy egy lány egy igazából férfias területre merészkedik, már, ami a foglalkozást illeti, de engem egy cseppet sem zavart. Gyerekkorom óta rajongtam az autókért és a motorokért, mindig is érdekelt, hogyan működnek, hogyan épülnek fel, milyen tudásháttérrel rendelkeznek és hány területet kell végig járniuk ahhoz, hogy elnyerjék végleges formájukat. Meglepett, amikor az igazgató behívott az irodájába és a kezembe nyomott egy hatalmas borítékot, aztán egy "gratulálok" szóval utamra engedett. Csak otthon nyitottam ki, egyetlen kifejezés elég volt a féktelen örömömhöz. Ösztöndíj. Ennyi volt csupán és az rátett egy lapáttal, amikor megláttam, hova is nyertem el. Az volt az a pillanat, hogy elvesztettem a fejem. Gyalogkakukként száguldottam végig a házon, agyon ölelgettem mindenkit és mindenkinek elmondtam, mennyire szeretem. Apu, Marta és Pablo nagyon büszkék voltak rám, valahol anyu is örült a hírnek, de ő továbbra is az ügyvédi pályát emlegette, hogy ne hamarkodjam el a döntést, várjam meg a Jogi Egyetem válaszát, biztos volt benne, felvesznek oda is. Aha, csakhogy olykor türelmetlen típus vagyok, sokszor gyűlöltem várni és tudtam, hogy arra a feleletre hónapokat kell áldoznom. Ez bejött, mert továbbra se kaptam hírt róla. Őszintén szólva nem is izgatott, nem is kellett, hiszen a kezemben volt már egy ösztöndíj, én pedig élek vele.
A délután folyamán Marta és Pablo elmentek bevásárolni, ami véleményem szerint elég sok időt vett igénybe, különösen, mert ebéd után szinte semmi nem maradt a hűtőben, Marta meg szeret mindig mindent frissen elkészíteni. Különös módon őt nem zavarja, ha mondjuk ebédről maradt valami. Nem, ő pont az a házvezetőnő, aki sose hagyja, hogy ugyanazt együk két étkezéskor. Előfordult párszor, amikor megkértem, hagyja a csudába és pihenjen, de ő hajthatatlan volt és az is maradt. Többet nem vitatkoztam vele, helyette megkértem, ne hajszolja túl magát. Magányosan eltöltött unalmas perceimben úgy döntöttem, megnézek egy filmet, legalább addig se gondoltam az otthoni káoszra. A film negyedéig se jutottam, amikor megláttam Carlost besétálni az udvarra. Boldogan "szaladtam" elé, kinyitottam a teraszajtót, mire ő azonnal letámadt.
Hevesen kezdett csókolni, a számat, a nyakamat, a vállamat, majd vissza. Nem tudom, miért, de eme eszeveszett cselekedetéből kiéreztem a szükséget, a vigaszkeresést, a vágyat, a szenvedélyt. A falhoz szorított csípőjét egyenletes ritmusra mozdítva. Éreztem keményedő férfiasságát, mellyel édesgette, táncra hívta a libidómat. Félnem kellett volna, tartanom kellett volna tőle, elvégre az volt nekem az első, de abban a pillanatban ez valahogy elszállt, amikor ismét megéreztem vágyát az ágyékom körül. Kért, becézgetett, izgatott. Nem bírtam tovább, túlságosan nagy volt az az érzelmi bomba, ami a gyomromban keletkezett. Kívántam, magamban akartam tudni, tapasztalatot gyűjteni.
Carlos ezt megsejtette, az ölébe kapott, biztosan tartott a fenekemnél. Átkulcsoltam a derekát és a nyakát is. Beletúrtam néhol még nedves hajába, úgy húztam közelebb magamhoz. Válaszol lágy, puha, mégis bizsergető, égető érzést kiváltó csókokkal halmozott el az állam alatt. Fájt ez az édes kínzás, lépnem kellett. Dús sörényél fogva emeltem fel a fejét, egy pillanatra szikrázó szemébe néztem, majd le is csaptam formás ajkaira. Kezem ösztönösen vándorútra indult. Ujjaimat végigjárattam széles vállán, kidolgozott bicepszén, izmos hátán, végigsimítottam gerincoszlopán, amit egy nyögéssel díjazott. Az a mámorító hang tovább buzdított, felbátorított, hagyta kibontakozni tervemet. Ismét végigszántottam a gerincén, ő pedig szorosabban hozzám nyomta kisbarátját, amitől most belőlem törtek fel kéjes hangok. Éreztem Carlos győztes mosolyát a vállam és az állam közötti mélyedésben, forró lélegzetét a fülcimpámon, mely libabőrössé tett. Remegő kézzel nyúltam pólója szegélyéhez. Odaadó, vágykeltő lassúsággal választottam el felsőtestétől.
Nem tudtam, mit cselekszem, de észrevettem, amint egy percre eltűnik keze a fenekem alól, mégse tulajdonítottam neki jelentőséget, mert amint megszabadítottam az ominózus ruhadarabtól, ismét ott volt. Érintése égette bőrömet, hát még azok a csókok, melyekkel elhalmozott, miközben elindult velem valamerre. Hajtott a vágy, tüzelt a testem, emiatt jégként hatott rám a kanapé műbőr anyaga. Ettől a pillanatnyi fagytól kiszakadt a torkomból egy kisebb nyögés, amit Carlos azonnal elfojtott egy érzéki csókkal, miközben tenyere a csípőmet és hátsómat simogatta. Sok volt nekem ez az előjáték, túlságosan hosszúra nyúlt. Akartam, hogy bőre az enyémmel érintkezzen. Ó, de még mennyire akartam. Hozzányomtam ágyékomat.
- Milyen kis mohó vagy. - állapította meg Carlos, mire egy újabb lökettel jeleztem, nagyon is az vagyok.
Nem tétovázott sokat. Keze egyből a hátamra tévedet, míg csigalassúsággal húzta fel a felsőmet végig smárral beborítva a felszabadult területeket. A hasam aljánál kezdte ezzel teljes mértékben felébresztve belső istennőmet, kinek otthona egy perc töredéke alatt dőlt romba, új lakhelye pedig az egész belsőm lett. Átvette testem felett az irányítást, kikapcsolta érzékeimet. Nem láttam, nem hallottam, pusztán éreztem. Csupa érzés voltam, egy fénylő angyal, akit megrontott az ördög fia és eltelíti az összes élvezettel, melyben soha, egyáltalán nem volt része. Úgy tűnt, nincs tovább, lehetetlenség fokozni, ám erre Carlos azonnal rácáfolt az idomaim kényeztetésével.
Szívta és csókolta a mellkasomat, a melleimet. Játszott velük, mint macska az egérrel. Buja, háborgó és kínzó cselekedetétől ívben feszült meg testem. Ő ezt kihasználva, megszabadított melltartómtól, ezzel felfedve bájaimat. Elismeréssel és őszinte csodálattal tekintett rájuk. Megízlelte, szeretgette, harapdálta, szopogatta bimbóimat. Gyönyörtől csengő hangom járta be a helyiséget, szinte visszhangzott a szoba. Nem törődtem vele. Kezem ismét rátalált fényes hajára, a hátára, aminél fogva elértem, hogy a barátom a számat se hanyagolja el. Nem tette, sőt annál többet cselekedett. Elvonta a figyelmemet, miközben nadrágom gombjához ért, ám akkor hirtelen megállt, rám nézett, nem kellett mondania semmit. Tekiktetéből kiolvastam a kérdést, válaszul bólintottam. Ahhoz túlságosan is tüzeltem, hogy csak úgy, eloltatlanul maradjak. Nem, nem és nem. Nem hagytam meg neki ezt az örömet, Carlos mégse tett semmit. Fájdalmasan elcsigázta a cipzár lehúzását, ami eléggé türelmetlenné tett, mire ő huncutul elvigyorodott, én meg mérgemben megmarkoltam formás fenekét, hogy tudassam vele, nem érdemes szórakoznia.
- Ezt már szeretem. - közölte kacérkodva és máris fölém tornyosult.
A lehető legóvatosabban lehúztam rólam a gatyámat. Ez is elég lett volna, de szerelmem nem így gondolta. A combom belső felétől kezdve egészen a lábujjamig érzéki csókokat lehelt végtagomra, majd a nemiszervemre is, amitől egy számomra ismeretlen zaj ütötte meg a fülem. Carlos kényeztetni kezdte a vénuszdombomat, a csiklómat, fokozta bennem a vágyat. Én sem tétlenkedtem, ép lábammal egy számára váratlan helyzetben magamra löktem, kezemmel a nadrágja után kaptam. Ismét rám tört a pánifélelem, ám igyekeztem kizárni, kioldottam a madzagot. Hüvelykujjamat bedugtam a szegély alá készen állva, hogy lefejtsem róla, de ő egyből a kezem után nyúlt, megakadályozva tervemben. Feltérdelt, így én is felültem. Szórakozni kezdtem a kockáival, simogattam őket, egytől egyig megbélyegeztem azokat. Aztán áttértem a mellkasára, a nyakára, a szájára, miközben kezemet végigvezettem a bejárt úton. Akkor értem hozzá először férfiassága csupasz valójához.
- Hmm. - eresztett el egy rekedtes, vággyal teli hümmögést, majd kezemet megfogva irányította rá azt. Éreztem, ahogy érintésemtől egyre jobban duzzad és nő. Izgalmas "kutatásnak" tűnt. Megbűvölten néztem fel a szemébe, melyben továbbra is ott lobogott a tűz, azonban lassanként kezdett elhomályosulni a gyönyörtől. A gyönyörtől, amit én váltottam ki belőle. Nem hagyta elszállni magát, lecsapott rám és elindult felfedezni barlangomat.
Elárasztottak az emlékek és rá kellett jönnöm, eddig tévedésben éltem, hiszen néhány hónapja elveszítettem ártatlanságom. A szüzességem. Egy olyan személy által, akit igazán szerettem, aki akkor olyan gyengédséggel, odaadással és féltéssel bánt velem, mint azelőtt senki más. Aki megmutatta, milyen az, ha viszont szeretnek, amikor az ábrándok egyszer csak valósággá válnak. Aki érezteti veled, vigyáz rád, megóv és mindig melletted lesz bármiről is legyen szó. Carlos által újra átélhettem mindezt, de ez cseppet sem hasonlított az első közös éjszakánkhoz. Ez vadabb volt, érzelemmel és vággyal telibb, szenvedélyes, buja, ám egyben kínzó, szükséggel tarkított. Olyan, amiből többet és többet akartam, kész voltam teljesen odaadni magam. Le akartam rombolni a dühét, amivel ide érkezett. Elterelni a gondolatait mindenről, ami fájdalmat okozott neki. Tudatni vele, minden rendben lesz, hogy együtt megoldjuk, bármi is történt, hogy számíthat rám és mindig mellette leszek.
- Szeretlek. - mondtam ki őszintén két kezem közé fogva arcát, mire elmosolyodott és megcsókolt.
Így feküdtünk ott a nappali kellős közepén, a szanaszét dobált ruháink között. Zihálva, hevesen dobogó szívvel. Egymás karjaiban, kimelegedve, szerelmesen. Ám ahogy az lenni szokott, el kellett hogy rontsa ezt a szép pillanatot valami. Ajtócsapódásra figyeltünk fel. Szerencsére csak autóé volt, mely azonban azt jelezte, turbóüzemmódban össze kell szednünk magunkat. Amit találtunk ruhát a földön vagy felvettük vagy odaadtuk a másiknak. Dühösen néztem Carlosra, amikor megláttam, mit művelt a fehérneműmmel. Szabályszerűen eltépte, viszont a barátom csak röhögött rajta, majd egy határozott mozdulattal felrántott a földről, az ölébe húzott, a bugyimat pedig elrejtette a zsebében.
- Kell a szuvenír. - magyarázta értetlen arckifejezésemet látva.
- Nem volt elég, amit kaptál?
- Így kezdted. - nyomott egy puszit a számra, amikor kinyílt a bejárati ajtó. - Várjon, Marta, segítek! - tett le az öléből és odasietett az asszonyhoz.
- Á, Señor Martin. - üdvözölte a házvezetőnő kedvesen. - A kisasszony?
- A nappaliban. - felelte Carlos míg besétált a konyhába. Nem bírta ki, hogy ne küldjön felém egy csábos mosolyt. Ennyi elég volt ahhoz, hogy elvörösödjek.
- Jól érzi magát, Victoria? - kérdezte féltő hangon Marta.
- Remekül. - válaszoltam megnyugtatóan. - Több, mint remekül.
- El tudom képzelni, mennyire. - kacsintott rám Carlos a pult mögül. Szerencsére Marta nem értette, így megköszönte a barátomnak, hogy figyelt rám, míg távol voltak. - Máskor is. - bájolgott a spanyol fiú.
- Itt marad vacsorára, Señor Martin? - kedveskedett az asszony.
- Ha nem zavarok.
Vacsoráig bementünk a szobámba, ahol Carlos egyből elfoglalta az ágyamat, én meg mellé telepedtem. Le se tagadhatta volna derültségét, rá se kellett néznem, tudtam, hogy kifejezetten jól szórakozik a nappaliban történteken, a széttépett alsóneműmön, ami ott lapul a zsebében, a rákvörös fejemen és még ki tudja, min. Lelkem mélyén szívesen letöröltem volna azt a huncut, sokat sejtető félmosolyt a képéről, de valami más jobban lekötött. Szorosabban bújtam hozzá, átöleltem. Akaratlanul is az elmémbe vándorolt a méregtől fortyogó tekintete és az azonnali heves szeretkezésünk. Felpillantottam az arcára, amire kiült a gyötrelem, a csalódottság és a szomorúság.
- Történt valami? - kérdeztem megsimítva tökéletes arcvonásait.
- Nem akarlak terhelni ezzel is. - nézett rám kedvesen.
- Nem teher az, ha elmondod.
- Lehet, de így is van elég gondod. - tűrt egy tincset a fülem mögé. - Nem szeretném, ha az én gondjaim is rád szakadnának.
- Carlos, kérlek. - könyörögtem.
- Mire kérsz? - fordított a hátamra a szokásos szexi, szó szerint bugyiszaggató somolygásával.
- Arra, hogy mondd el, mi történt. - makacskodtam. - Szeretnék segíteni.
- Ezen nem tudsz, Vicky. - ült fel az ágyon. Követtem példáját, hogy a szemébe tudjak nézni. - Mostanság semmi sem olyan otthon, mint volt.
- Ezt hogy érted? - tettem a vállára a kezem, amit az övébe fogott.
- Hogy megszűnt az a tökéletes család, ami voltunk.
- Ezért voltál kiakadva? - puhatolóztam, hátha folytatja.
- Nem, azt már régóta sejtem, hogy valami gáz van faterék között. - felelte. - Apám sokáig melózik, éjszaka jár haza, utazgat, anyám meg órákat sír, amiért apám elhanyagolja, azért meg pláne kiakad, amiért az én fejemre is tojik.
- De az utóbbi téged sose zavart. - állapítottam meg, mert mindig is a maga útját járta.
- Ahogy most se. - értett velem egyet. - Viszont az tényleg feltűnt, hogy konkrétan a színét se látjuk. Anyámon meg egyre jobban kezd úrrá lenni a paranóia, mi van, ha apám megcsalja.
- Nem tudom. Nem úgy ismerem Pedrot, mint aki képes az ilyesmire. - mondtam. - Mindig is imádott veletek lenni. Nem volt olyan pillanat, amikor egyfajta súlyként tekintett volna rátok, különösen rád nem.
- Lehet nem emlékszel a ballagásra, de utána felhívta valaki apámat, ő pedig egyből elment és csak másnap reggel jött haza.
- Ó. - tátottam el a számat.
- Anyám meg még jobban gyanakodni kezdett és mit ne mondjak, elég jó megérzései vannak.
- Az kizárt. - hitetlenkedtem tovább.
- A mai napig én is így voltam vele. Aztán műszak után megláttam apámat egy csajjal. - fintorodott el. - Eléggé élvezték egymás társaságát.
- Hjajj, istenem. - öleltem át vigasztalásképp.
Hihetetlennek tűnt az egész. Szerettem volna azt hinni, hogy Carlos csak rosszul látta és, hogy az apja nem vetemedik ilyesmire. Ismertem őt, mindig büszke volt a családjára, legfőképp a fiára, rá akarta hagyni a vállalatát, betanítani a pozíciójára, hogy méltó utódja legyen. Na, és a felesége? Minden hivatalos és kevésbé hivatalos eseményen szívesen, boldogan villogott vele. Rajongott érte. Emlékszem egyszer őket látva mondtam is Carlosnak, szerencsés lehet, amiért ilyen szülőkkel áldotta meg a sors. Akkor a barátom ezt sokszor gáznak tartotta, rengetegszer úgy érezte, leégetik őt, amin anyuja és apuja csak nevettek és viccelődni kezdtek azzal, ha majd a fiúk is megtalálja a boldogságot, akkor ő is olyan lesz, mint ők. Öröm volt nézni őket. Másnap reggel se láttam másként a helyzetet. Természetesen nem kötöttem az ebet a karóhoz, mert láttam Carloson, érzékenyen érinti a téma, így a lehető legjobban mellette voltam. Megpróbáltam a lehetetlent, elterelni a gondolatait, azonban ez azonnal kudarcba fulladt, amint a házból kilépve megpillantottuk Pedrot, miközben egy korunkbeli terhes lánnyal csókolózik. Rögtön felismertem őt és rá kellett döbbennem, Marynek semmi sem szent.