Titkok és Hazugságok II.

10/1. A megnyitó

A szerelem fáj. Egyeseket az őrületbe kerget, míg másokat kínoz, kettéhasítja belülről vagy éppenséggel a féltékenység zöldszemű szörnye emészti fel őket. Naivvá és bolonddá válnak, amint a tekintetüket el nem homályosítja az a bizonyos rózsaszínű köd, mely aztán soha többé nem száll fel. Emiatt a csalódás sokkal maróbb érzést nyújt, azonban mégsem tudunk elmenekülni a vágy elől. Továbbra is ugyanúgy vonz minket ugyanaz a személy. Ugyanaz, aki iránt valóban mély és őszinte érzelmeket táplálunk. Aki mellett megtaláljuk elvesztett önmagunkat, aki miatt minden reggel mosollyal ébredünk, aki megnevettet, elfeledteti velünk a gondjainkat, még akkor is, ha talán ő a problémánk. Én is így voltam Dannyval. Rengeteget kaptam tőle, de ugyanakkor el is vett tőlem mindent. Ám ez a hét ismét összehozott minket. Ennek pedig ékes bizonyítéka a tegnap este, mely során egy csodálatos londoni éjszakát töltöttünk együtt a Temzén hajókázva a város fényeiben gyönyörködve. Nem volt szükségünk szavakra, hogy tudjuk, a kapcsolatunk igenis megmenthető. Rajtunk múlik igazán, mit kezdünk a helyzettel. Végigcsináljuk együtt egy olykor hullámvölgyes úton vagy a másik egyenes, mégis keserves irányba tartón haladunk tovább, mely során célunkat szinte sosem érjük el, mert hajlandóak vagyunk feladni, lemondani róla, de mi nem. Minket ismerve szívesen kockáztatunk, mert megéri. Megéri, mert ettől csak fejlődünk, ahogy a drága nevelőapám, Richard Ross cége is, mely különböző vállalkozásokat foglal magába. Különböző kiadókat, legyen az újság vagy könyvkiadó, számítástechnikai eszközöket gyártó vállalatokat, étterem - és áruházláncokat, és ezek mellett néhány kisebb üzletet, amit megmentett a csődtől. Röviden mindent bekebelezett Rick multicége, most pedig egy újabb vendéglő nyitja meg kapuit az éhes és szórakozni vágyó emberek előtt.
Emlékszem, az előző ebédlője megnyitójára, ahova kizárólag az üzlettársai, azok családja, brókercégek vezetői, más étteremtulajdonosok, tudósítók és természetesen az elit közeg más tagjai, akik egész nap mást sem csinálnak, mint otthon ülve várják, amint óránként megcsörren a telefonjuk jelezve, hogy egy újabb jelentős összeg érkezett a bankszámlájukra, amit ők persze csekély fizetésnek neveznek, holott másoknak talán több évi jövedelme az, melyet ez a társaság egy óra alatt képes felhalmozni, sőt talán ugyanolyan hamar el is isszák, szemernyi lelkiismeret nélkül mondván, megtehetik. Miért is ne tehetnék? Elvileg meg se kottyan nekik, hogy most éppenséggel tízezer eurókat dobálnak el különböző bárokban és szórakozóhelyeken. Ez pedig azon a megnyitón is meglátszott, ahol a nevelőapám pénzt is gyűjtött egy alapítvány részére, minden alkalommal más célra fordította, mégis ugyanarra az egyre, az emberek megsegítésére, amit a mai napig tisztelek benne.
Azon az estén ott volt Carlos is a szüleivel, ami eléggé meglepett, mert nem szokott részt venni az olyan eseményeken, ahol a családja is ott van, de akkor kivételt tett, én meg igyekeztem leplezni, mennyire örülök, hogy ott van. És miért? Mert akkor még nem ismertem az igazi valóját, elhomályosított az a rózsaszín köd, ami miatt úgy éreztem, vele akarok lenni. Szerelmes voltam belé, akárhányszor megláttam vagy csak épphogy elmosolyodott a közelünkben, elpirultam és vigyorogtam, mint egy vadalma, ezt még tetézte is a dolog, hogy egy asztalnál ültünk, egymással szemben, miközben az őseinket hallgattuk, amint az üzletről beszélgetnek és a közelgő fejlesztésekről. Akármennyire is szerettem Richardot és akármennyire is találtam érdekesnek a gazdaságot, de az ilyen monoton beszélgetései halálosan untattak, nemcsak engem, hanem a spanyol fiút is, így megelégelve a dolgot felkért táncolni. Ledöbbentett a gesztusa, azonban boldoggá is tett. Majd' kiugrottam a bőrömből, amiért végre észrevett. Azután az este után valami megváltozott. A suliban egyre többen figyeltek fel rám, bár talán azért, mert Carlos sokszor a környékemben volt. Megvédett, ha kellett, sőt még az ebédszünetet is párszor velem töltötte. Ez volt két éve. Ezalatt az idő alatt megtanultam, hogyan viselkedjek vele, hogyan legyek felszabadultabb, ám az érzéseim valahogy kezdtek átformálódni, kicsit erősebbek lettek, mégsem voltak annyira meghatározóak, mint most Danny iránt. Igaz, Carlosban csupán egyszer csalódtam, de akkor hatalmasat koppantam, míg a brit többször okozott fájdalmat, viszont akkorát soha, mint a spanyol, aki leginkább csak játszadozott velem és azóta is azt teszi, de az ilyen alkalmakból csak tanulni lehet és fejlődni, nem igaz?
- El se hiszem, hogy apa tényleg azt akarja, szolgáljak fel az étterem megnyitóján. - hallottam meg Sara kétségbe esett hangját a telefonba. Mondanom se kell, kellemes volt a mobilom rezgésére és egy kifakadásra készülő lány hangjára kelni, míg a mellettem fekvő srác a derekamat átölelve békésen alszik a kora reggeli órákban. Ez annyira nem fair.
- Neked is szia. - üdvözöltem a tőlem telhető legkedvesebb hangsúllyal, ami kissé nehezemre esett.
- Uh, felkeltettelek?
- Neeem. - nyújtottam el a szót a szememet forgatva.
- Bocsi.
- Most már mindegy. - mondtam lemondóan. - Szóval mi a helyzet a felszolgálással?
- Hát csak annyi, hogy nincs semmilyen tapasztalatom ezen a téren, ráadásul apa azt mondta, ott kell majd dolgoznom, úgyhogy nem árt, ha beletanulok.
- Ismerős helyzet. - fojtottam el egy ásítást. - Ezt nálam is bevetette egy csomószor, mégse kellett a megnyitókon dolgoznom.
- És utána?
- Egyszer-kétszer ugrottam be helyettesíteni valakit.
- Akkor jó. - könnyebbült meg azonnal, majd témát váltott. - Na, és mi a helyzet Dannyval? - érdeklődött, mire az említett brit még szorosabban magához húzott és belepuszilt a nyakamba, amitől akaratomon kívül felnevettem. - Mi történt?
- Semmi. - feleltem azonnal és a barátom felé fordultam. - Igazán semmi. - ráztam meg a fejem mosolyogva miközben fél kezemmel átkaroltam a brit nyakát és megcsókoltam. - Felkeltettelek?
- Nem te. - válaszolta halkan, hogy csak én halljam. - A telefonod.
- Ne haragudj!
- Nem gond. Nyílván valaki nem ismeri az időzónákat. - morgolódott, majd egy gyors csókot nyomva a számra felkelt, de visszahúztam és szenvedélyesen viszonoztam az előbbi kis mozdulatát.
- Vicky. - hallottam meg a telefonban Sara hangját, akiről gyakorlatilag megfeledkeztem, mégsem tudtam figyelni rá. - Vicky. - szólalt meg újra, ám egy laza mozdulattal kinyomtam, amin Danny jót szórakozott.
- Ez nem volt szép. - állapította meg félmosollyal az arcán.
- Majd kiheveri. - vontam meg a vállam hanyagul. - Most fontosabb dolgom is van. - öleltem át a másik kezemmel is Dannyt ezzel közelebb húzva magamhoz.
- És pedig?
- Ez. - mondtam és máris rátapasztottam a számat az övére, azonban mielőtt elfajulhatott volna a kis előjátékunk, megszólalt a brit telefonja. Kelletlenül nyúlt érte, majd a kijelzőt megnézve elkomolyodott.
- Ezt muszáj felvennem.
- Nyugodtan.
Míg Danny telefonált, addig én elrendeztem magam. Egy gyors zuhanyt követően felvettem egy fekete szaggatott farmert, egy kék ujjatlan felsőt, kiegészítőnek pedig meghagytam a Marctól kapott karkötőt, illetve az órámat, a hajamat pedig felkötöttem, feltettem egy minimális sminket, majd visszamentem Danny szobájába a holmimért. Amint beléptem a barátom az ablakon kinézve még mindig telefonált, és mielőtt megkérdezhettem volna, mi a helyzet, már válaszolt is, hogy majd elmondja, addig viszont levittem a bőröndömet, bementem a konyhába és úgy döntöttem, csinálok reggelit, és csak remélni mertem, nem veszik tolakodásnak. Martanak köszönhetően elsajátítottam néhány egyszerű fogást, ezáltal a kedvenc reggelim, a palacsintakészítést is. Kiszedtem a hűtőből az alapanyagokat, majd a használatuk után vissza is helyeztem őket a helyére. Miután elkészült az alap, elkezdtem sütni az amerikai édességet, közben még kávét és teát is főztem. Tudom, ez úgy hangzik, mintha le akarnám kenyerezni Tracyt vagy Martint, de nem, egyszerűen csak ehhez volt kedvem, azonban Danny anyukája elég furcsán nézett rám, mikor a konyhában talált, amint sürgök. Kicsit frusztrált a jelenléte, ugyanis alaposan leellenőrizte a munkámat és a mozdulataimat. Nyílván arra várt, hogy hibázzak, azonban erre nem került sor, sőt még meg is dicsérte a "főztömet", valamint a kávét is. Azt hiszem, még egy halvány mosolyt is megeresztett.
- Ügyes. - állapította meg szűkszavúan, mégis jól esett ezt hallani tőle. - Mikor indul a géped? - kérdezte és a hangjában volt valami különös.
- Tizenegykor.
- Értem. - nyugtázta. - Nos, köszönöm a reggelit. - mondta ezzel jelezve, hogy nem kíván többet beszélni velem. Remek. Örülök, hogy ilyen szépen ápoljuk a kapcsolatunkat.
Reggeli után elindultunk a minibike pályára, mert a héten az is kiderült, hogy Kieran nemcsak a dirt trackhez, hanem a minibike-hoz is ért, valamint ezeken a versenyeken is indul, ahogy a bátyja is. Ebből kifolyólag felmerült bennem, milyen jó lenne látni őket egymás ellen harcolni, de azt hiszem, erre még várnom kell. A lényeg, hogy nyolc körül betettük Kieran holmiját Danny kocsijába, meg persze az enyémet is, hogy onnan egyből a reptérre menjünk. Az alig fél órás út alatt már láttam a legkisebb Kenten, hogy izgul és sehogy se képes ellazulni. Valahogy teljesen más volt, mint a hétköznapokban, mintha kicserélték volna. Megpróbáltam beszélgetni vele megpróbálva elterelni a gondolatait, de amint befejeződött a kommunikáció, újra dobolni kezdett a lábával. Ez az izgalom a pályához érve pedig csak fokozódott, mégis bíztam benne, javulni fog a helyzet a futam kezdetéig. Számításaim végül beigazolódtak, ugyanis Kieran az átöltözést követően sokkal nyugodtabb volt, Danny tanácsai után főleg, olyannyira, hogy sikeresen bezsebelte a harmadik helyet. Bármennyire is szerettem volna megünnepelni velük ezt a sikert, nem lehetett. Elköszöntem Shantől és Kierantól mondván, majd még beszélünk, aztán beszálltam Danny mellé a kocsiba. A reptérhez érve, kinyitottam a csomagtartót és örömmel vettem észre, hogy az enyémen kívül egy másik bőrönd is van benne.
- Na jó, tény, hogy azt szokták mondani, ha egyszer elmész nyaralni, akkor valóban több cuccal mész haza, mint amennyivel jöttél, de nem emlékszem, hogy plusz egy bőröndnyi holmit vásároltam volna. - mondtam Dannynak, aki időközben odaért mellém.
- Nem is. - felelte szórakozottan, miközben kivette a két gurulós táskát. - Ez az enyém.
- Jó tudni, hogy velem jössz. - állapítottam meg összefonva a karomat, mire Kent megfogta az egyiket és kettőnk közé eresztette.
- Ma reggel tudtam meg, hogy Barcelonában fogunk edzeni.
- Hm. Akkor már értem, miért telefonáltál annyit.
- Még te beszélsz? - kérdezte vigyorogva.
- De még mennyire. - mondtam némi huncutsággal a hangomban és elindultam a bejárat felé, de Danny hamar utolért, így együtt mentünk be. Természetesen mondanom se kell, a rajongóink azonnal körbevettek minket. Lefotóztak, autogrammot kértek, meg néhány közös képet hol az egyikünkkel, hol a másikunkkal, bár olyan is volt, aki mindkettőnkkel. Mindez szép és jó volt egészen addig, amíg meg nem szólalt egy női hang, hogy megkezdhetjük a beszállást. Persze, azzal még nem is volt semmi gond, gyakorlatilag zökkenőmentesen ment, ám a gépen már nem volt olyan felhőtlen a hangulat, hála Marynek és Carlosnak, akiknek véleményem szerint feltűnési viszketegsége volt. Senkitől se zavartatva magukat elég primitív módon viselkedtek, aztán megtaláltak minket is, ami nem volt nehéz. Amilyen szerencsések vagyunk, a jegyünk pontosan melléjük szólt.
- Hé, Kent. - szólt oda hozzánk Carlos. - Hogy vetted rá Vickyt, hogy visszamenjen hozzád?
- Hát nagy valószínűséggel nem úgy, ahogy te próbálkoztál.
- Hm. - vigyorodott el gúnyosan a spanyol srác. - Csak nehogy aztán a próbálkozásaim eredményesek legyenek. - kacsintott rám. - Elvégre mindig mindenben én leszek neki az első. - mondta kihangsúlyozva a "mindenben" szót, amitől kissé megállt bennem az ütő és félve néztem a mellettem ülő britre, aki teljes nyugodtsággal válaszolt neki.
- Azért nem mindenben. - szólt vissza Danny némi célzással a hangjában, amit nem értettem, és az út hátralévő részén máson se járt az eszem, mint ezen a három szón. Egyszerűen nem jöttem rá, hogy és miként értette ezt a pilóta, de valami azt súgta, nem kell aggódnom.
Barcelonába érve apu várt minket a reptéren, aki meglepetésemre mosolyogva köszöntött minket, holott azt hittem, lesz egy-két kelletlen szava Dannyhoz, de az is lehet, majd akkor beszél vele, ha kettesben maradnak. Hazaérve a tesóimat szokásukhoz híven a garázsban találtam Sarával a társaságukban, aki arról próbálta meggyőzni Marcot, hogy jöjjön el az esti megnyitóra, aztán mikor meglátott odajött hozzám és elkezdte a kiosztásomat, amiért rácsaptam a telefont, de azonnal abbahagyta, amint meglátta a britet, majd kíváncsiskodni kezdett, hogy akkor mi most újra együtt vagyunk-e. Persze, igen, köszönöm kérdését, jól éreztem magam, na és London? Egyszerűen mesés. De neeeeem, nem kaptam meg ezeket a kérdéseket, barátnőmet egyedül a szaftos részleteket érdekelték, és addig nem hagyta abba a kérdezősködést, amíg a szobámba nem értünk és el nem meséltem neki mindent a Londonban töltött első naptól kezdve, a gokartozáson át, a hajókázásig, mindent, még Carlosékat is, mire barátnőm szerintem sokkal jobban kiakadt, mint én.
- És mi a helyzet a megnyitóval? - váltottam témát, aminek hála Sara is lenyugodott.
- Apu elmondta, hogy igazából csak viccelt, hogy ma este dolgoznom kell. - tette a kezét a mellkasára és sóhajtott egyet. - Aztán megkért, hogy hívjalak meg titeket, de Marc nem akar jönni, mondván nincs kedve, meg amúgy is utál kiöltözni. - meredt az ablak felé összehúzott szemmel.
- Pedig jól áll neki. - mentem oda a bőröndömhöz, hogy kipakoljam, és csak arra eszméltem fel, hogy Sara folyamatosan röhög, így kérdőn pillantottam felé.
- Bocsi. - törölte meg a szemét. - Piszkos fantázia.
- Rossz vagy. - nevettem fel én is.
- Csak szingli. - tárta szét a karját szórakozottan. - De ugye te eljössz este? - tért vissza az eredeti témára.
- Ki nem hagynám. - vágtam rá azonnal, ám akkor még nem is sejtettem, mi vár rám.
- Köszönöm. - ugrott a nyakamba. - Te. - váltott hirtelen gondolkodásra.
- Én.
- Mit vegyek fel? - kérdezte, én pedig a fejemet fogva próbáltam visszatartani a nevetést.
Míg pakolásztam, addig segítettem Saranak ötletelni a ruhájával kapcsolatban, amikor Danny nyitott be, hogy elköszönjön, amikor barátnőm őt is meghívta az estélyre. Persze azt már nem tette hozzá, ha már Marc úgyse jön. Erről pedig eszembe jutott a legidősebb testvérkém, így gondoltam, beszélek vele. Miután a barátom és Sara is elment, meg is tettem, ám próbálkozásom azonnal kudarcba fulladt, ugyanis egyből levágta, mit is szeretnék tőle, és kiküldött a szobájából. Egyszerűen nem értettem, mi történt vele ebben a pár napban, míg távol voltam. Még sosem láttam ilyennek azóta, hogy ismerem és ez kissé megijesztett. Megérdeklődtem Alextől is, mi lelte Marcot, de csak annyit mondott, hagyjam békén egy kicsit, mert mostanság eléggé aggasztja, hogy semmi nem akar úgy sikerülni neki, ahogy eltervezte, emiatt pedig szeretne egy kicsit egyedül lenni. Azonban ettől kevésbé éreztem magam nyugodtnak, elvégre a bátyámról volt szó, és szerettem volna segíteni neki, így újra bekopogtam hozzá.
- Gyere. - hallottam meg a hangját és bementem. - Vic, már mondtam, hogy nincs kedvem elmenni. - mondta egy sóhajtást követően.
- Tudom. - támaszkodtam neki a szekrényének. - Nem is emiatt jöttem.
- Hát? - nézett fel egy pillanatra a gépéből Marc.
- Csak szerettem volna tudni, hogy jól vagy-e.
- Miért ne lennék jól? - kérdezte mosolyogva, de szemén láttam, hogy hazudik, és ő is belátta, képtelen átverni. - Miután elmentél, próbáltam megfogadni a tanácsod, de nem ment. Hiába igyekeztem hideg fejjel gondolkodni és az alapján csinálni mindent, ám egyszer se jött össze, és ez rohadtul idegesített. Fogalmam sincs, mit csináljak. - csukta le a laptopja fedelét és hátradőlt az ágyán, én meg odamentem hozzá. - Nem akarok csalódást okozni.
- És nem is fogsz. - álltam meg mellette, mire felnézett rám. - Segítek.
- Hogy?
- Még nem tudom, de segíteni fogok. - nevettem el magam kínomban, de Marc csak a fejét rázta.
- Nézd, lehet hogy neked is rosszul esik, amiért ilyen szerencsétlen vagyok, de szeretném magam megoldani a helyzetet. - mondta.
- De...
- Nincs de, Vicky. - szakított félbe. - Ez egyedül az én gondom. Nekem kell megoldanom.
- Azért a tanácsomat megfogadtad. - emlékeztettem.
- Igen, és hálás is vagyok érte...
- Csak szeretnéd magad megoldani a helyzetet. - idéztem az előbbi szavait.
- Pontosan. - bólontott kissé szórakozottan.
- Na, akkor most térjünk át arra, amiért igazából jöttem... - kezdtem hülyülni.
- Nem megyek el a megnyitóra.
- Francba. - csaptam rá az öklömmel a combomra, Marc meg kiröhögött. - Akkor mentem.
- Jól van.
- Hozzunk kaját? - fordultam vissza az ajtóból.
- Nem kell, köszi.
- Ja, igaz, szeretnéd magad megoldani a helyzetet. - szórakoztam, mire nekem dobott egy párnát, ami már csak a csukott ajtót találta el. - Nem jött be. - kiáltottam.
- Nem hát, mert kifelé ment. - közölte, mire én fájdalmasan felsóhajtottam. És én még azt hittem, hogy Alex a fárasztó.
A nap további részében az estére válogattam a ruhákat, természetesen a szokásos módon, Saraval skype-olva. Ő szokásához híven egy feltűnő darabot választott, míg én maradtam a visszafogott stílusnál, pontosabban egy fehér, ám mégis sejtelmes öltözéknél. Egy gyors zuhanyt követően pedig elkezdtem készülni. Feltupíroztam a hajam, majd egy laza, de tartós lófarokba kötöttem, és készítettem egy enyhe barnás sminket. Végül felvettem a kikészített ruhát, hozzá egy szandált kiegészítőnek pedig egy arany fülbevalót. Épp időben készültem el, mert anyu bekopogott, hogy megérkezett Danny és lassan indulunk. Amíg megsürgette Alexet, addig lementem üdvözölni a barátomat, akit meg is találtam a nappaliban apuval. Valami azt súgta, hogy most érkezett el a pillanat a beszélgetésre és én megzavartam őket, de apu vidáman kettesben hagyott minket, hasonló arckifejezéssel néztem utána, mikor Kent odajött hozzám.
- Gyönyörű vagy. - mondta, miközben átölelte a derekamat, amitől átjárt egy kellemes melegség, és nem bírtam ki, hogy ne forduljak meg ölelésében.
- Én is szívesen mondanám ezt, de félek, kicsit furán jönne ki a dolog. - húztam pimasz mosolyra a számat miközben megigazítottam a gallérját, Danny pedig elnevette magát, majd megcsókolt, amikor Alex félmeztelenül megjelent a nappaliban. Látszólag keresett valamit.
- Segítsünk? - érdeklődött Danny, de enyhén szórakoztatta az össze-vissza forgolódó félmeztelen bátyám látványa, akinek megakadt a szeme egy ollón.
- Kösz, nem. - mondta és már ott sem volt.
- Valami azt súgja, hogy nem kedvel. - töprengett a mellettem álló fiú, mire megütöttem a mellkasát. - Na.
- Ne beszélj szamárságot!
- Amúgy hogy kell elképzelni egy ilyen megnyitót?
Nos, a kérdésére nagyjából fél órán belül választ is kapott. Richard szokásához híven kitett magáért, beleértve a a sajtót is. Már messziről látszódott a vakuk villanása, hogy lefényképezzék a tulajdonost és a családját, majd őket követően a többi vendéget, a későbbiekben pedig magát a helyet, az ételeket, és persze a dolgozók sem úszták meg, hogy ne kapják őket lencsevégre. Egy picit szórakoztatott, ahogy beállították őket a pult mögé, holott már dolgozniuk kellett volna. Természetesen Richard ebben az esetben nem szólt, ugyanis amint elkészültek a fotók azonnal felpörögtek. Nem volt megállás, se a pincérek, se a szakácsok számára. Amikor elfoglaltuk a helyünket (Saraék társaságában), egy fiatal lány, Angela, jött oda hozzánk, aki udvariasan közölte, hogy az este folyamán ő fog kiszolgálni minket és előre elnézést kért arra az esetre, ha sokáig kell várnunk. Richard megnyugtatta, hogy nem kell aggódnia, mert megérti, aztán a lány áttért az italokra.
A megnyitót, mint mindig egy pohár pezsgővel kezdtük, onnantól fogva szabad volt a vásár, mindenki annyit és azt fogyasztott, amit csak akart. Én többnyire üdítőt és vizet ittam mielőtt kikértem volna egy pohár bort, ennek köszönhetően nem rúgtam be. Nem úgy, mint Sara, aki zsinórban megivott három pohár bort és egy Martinit, szóval neki már a megnyitó első negyedében a fejébe szállt a korlátlan italozás, és akkor még fiatal volt az este, mondhatni problémamentes. A desszert felszolgálása előtt kikísértem barátnőmet a mosdóba, hogy némileg rendbe szedhesse magát. Míg várakoztam, addig beszélgettünk, mikor az egyik fülkéből kijött Mary. Ó, hogy az a.
- Sziasztok. - mondta nyávogó hangján. - Ejha, Sara, csak nem megártott az a sok alkohol? Ugyanis elég rosszul nézel ki.
- Te pedig remekül festesz. - állapította meg barátnőm, Mary pedig egy önelégült mosolyt villantott rá. - Látom, sikerült megvarrni a jelmezed, ugyanis néhol már kilátszott a pikkelyes, nyálkás kígyóbőröd.
- Csak irigykedsz, kedvesem, mert nekem megvan, ami neked vagy épp neked nincs meg. - nézett rám egy pillanatra.
- Egy talpnyaló, aki szívesen ugrál úgy, ahogy te fütyülsz? - gondoltam át Carlosra célozva. - Ja, igaz, nekünk olyanunk tényleg nincs.
- Csak hogy tudd, Vickykém, ami Carlos és köztem van, az igazi. - tett felém egy lépést.
- Aha, ja. - forgattam meg a szememet. - Kár, hogy a kapcsolat nem.
- Ahogy az orrod és a melled sem. - kontrázott Sara. - Szóval, csak óvatosan a tűvel, nehogy kipukkanjanak és a végén elszáljanak veled együtt. - fejezte be az oltást Sara, amire Mary igazán reagálni sem tudott, csak hevesen távozott a mosdóból, egyenesen Angelanak ütközve, aki épp egy italokkal megpakolt tálcát cipelt, ami végül mind Mary ruháján landolt.
- Argh. - hisztizett. - Hogy lehet egy ennyire kétbalkezes pincért alkalmazni?
- Elnézést, nem láttam...
- Nem láttam, nem láttam... - dühöngött Mary. - Hát láthatatlan vagyok én?
- Legközelebb talán vegyen fel egy láthatósági mellényt, akkor talán észreveszem, ha közeledik. - közölte Angela, mi pedig Saraval nem bírtuk ki, hogy ne röhögjünk, amit nem tudtunk abbahagyni, még Mary elmebeteg távozása után sem. - Sose bírtam az ennyire öntelt hisztérikákat.
- Ne aggódj! - töröltem meg a szememet. - Ezzel nem vagy egyedül.
- Egyébként Angela vagyok, de a barátaim csak Angie-nek hívnak. - mondta egy bólintást követően.
- Ő itt Sara. - mutattam kicsit dülöngélő barátnőmra. - Én pedig Vicky.
- Nagyon örülök. - mosolyodott el. - De ha megbocsátotok, most újra el kell készítenem egy rendelést.
- Persze, menj csak. - mondtam Sarat támasztva, míg Angela megfordult és valami olyat kezdett motyogni, reméli, hogy ha kiteszi az indexet, senki nem fog neki menni. Azzal elindult a pulthoz, mi pedig szórakozottan a helyünkre. Hát így történt, hogy találtunk egy új barátot, és még csak kilenc óra volt.