Neeee. Csak azt neee. Hagyjon engem békén.
-Ne mocorog kislány. Máskülönbem nem fogod élvezni
-Vegye le rólam a kezét. Mocskos állat.
Cameron még mindig megkötözve állt fel. Mutogatott valamit amit sehogy sem bírtam felfogni. Valami olyasmit csinált hogy ránézett a hapsira majd rám és a kezeivel úgy csinált mint egy tini aki fangörcsöt kapott. Megvan!!!! Hangoskodnom kell. Értelmét nem értem de ha azt mondja akkor oké.
-MOCSKOS ÁLLAT. VEDD LE RÓLAM A KEZED TE PATKÁNY. HÜLYE. NEE. ENGEDJEN EEEEEL-eközben Cameron kibogozta magát majd fogott egy üvegszilánkot az előbb kitört ablakból és fejbeszurta a patkányt. A szemem láttára dölt el és halt meg. Fejéből a vér ömleni kezdett. Sikítani akartam amit Cam is észrevett és befogta a számat. Szorosan magához rántott és megölelt.
-Menjünk innen mielőtt a másik idejönne.-mondta higgadtan.
Az ajtó felé indultunk. Cameron kint szétnézett hogy lássa tiszta-e a levegő. Intett, majd futásnak eredtünk a dzsungelbe. Nem tudtuk merre menjuk, de nem is érdekelt minket. Csak annyi volt a lényeg hogy minél messzebb lehessünk ettől a helytől! Hogy keresni fog-e az öreg? Ebben biztos vagyok. Miért kell nekik a szüleim? Vagyis azt sem tudom már hogy ők-e az igazi szüleim. Kik lehetnek ők hogy ennyire keresi őket valaki? Mit tettek?
Közben elértünk egy nagyon mély szakadékhoz. A másik oldalra egy függőhíddal lehet átjutni. Nem is nevezhető függőhídnak. Az csupán két kötél amin vizes, rothadt fadeszkák vannak. Azokat is belepte valami zöld növény. Alattunk kb. 30 méter mélység. Életveszélyes lenne. Főleg amilyen szerencsétlen vagyok. Ha a híd vadi új volna akkor is mellélépnék nem hogy így.
-Merre tovább?
-Át.
-De Cam. Az nem lehet. Kettőnket el se bír
-Te elindulsz én pedig majd megyek ha át értél.
-Rendben.
Majd vettem egy mély levegőt és ráléptem az első deszkára. Megremegett alattam de bírta a kiképzést. A felén már túl vagyok. Hirtelen a következő darab kettétöt majd a mélybe zuhant. Nagyon megilyedtem. Fél lábbal a levegőben a következő fadarabon, fél lábbal pedig a semmiben lógva voltam. A csúszós kötélbe kapaszkodva próbáltam föltolni magam sikertelenül.
-Cameron nem megy.-mondtam neki sírva.
-Hercegnő. Sikerülni fog. Bízz magadban.
A mai napom tiszta szerencsétlenség. A deszka amin áltam nem bírta a terhet. Hát mi történt? Igen. Az amire gondolsz. Leszakadt. Már csak a kötélen lógtam. Próbáltam minél erősebben fogni de rettentően csúszott.
-Cameron. Én nem akarok meghalni. Olyan fiatal vagyok. Szerettem volna egy barátot. Egy férjet. Gyerekeket.
-Tara. Figyelj rám.
-Nem Cameron. Itt a vég. Had mondjam el amit a szívem diktál. Szerettem volna egy nagy autót. Lakást, idegesítő szomszédokkal. Kutyát. Téged. Cameron én szert...
Befejezni nem tudtam mivel kezem csúszni kezdett. Lepörgött előttem az életem. Láttam magam piciként ahogy Daniellel homokozok. Vagy amikor Patric elvette a babám és leszedte a fejét. Az első lépéseimet az iskolában. Első matek 1-es. Ahogy Cammel megérkezek Hawaiira. Azt is láttam amikor a kagylóba léptem. Vagy amikor a szüleimmel beszélgettem. Mind ezt pár másodperc alatt. Egy kezet éreztem a csuklómon. Egy kezet ami visszaránt a halálból. Egy kezet ami a Cameron tulajdona. Egy kezet ami a hősömé.
