Make it out Alive (H.S)

Második fejezet

Alig két órája volt, hogy a Nap teljesen eltűnt a horizontról, az egyetlen igazi fényforrást már csak az a kis tábortűz biztosította, mit a fiúk próbáltak életben tartani. Szerencsére gyorsan sikerült hármuknak fát szerezni, és még egy működő öngyújtót is találtak, mert fogalmam sincs, hogyan lettek volna képesek egészen maguktól meggyújtani azokat az ágakat. Nem mintha túl hideg lett volna, mert habár valóban lehűlt estére a levegő, még így is egészen kellemesen el lehetett lenni a vékony pokrócokkal, amiket még a gépből hoztak ki. A tűz mégis talán reményt adott mindenki számára. Mélyen belül mind azért imádkoztunk, hogy valaki meglássa éjszaka ezt a kis fénylő pontot, és megmentsen minket.

Mostanra már mind a tizenhatan egy helyre gyűltünk, a tűz közelébe. Egy újabb embert vesztettünk el az elmúlt fél órában. A nő, aki súlyos fejsérüléseket szenvedett, nem élte túl, bármennyire is próbáltuk őt Eleanorral életben tartani a többi sérülttel együtt. Legjobb tudásom szerint igyekeztem ellátni a sebesülteket, El pedig pontosan követte minden utasításomat, mégis úgy éreztem és tudtam, hogy ehhez mi nem vagyunk elegek. A legtöbbeknek olyan sérülései voltak, hogy ilyen körülmények között csoda volt, hogy még életben maradtak. Én sem voltam ehhez elég képzett, a belső vérzésekről, kívülről nem látható problémákról nem is beszélve. Ők, a súlyosan sebesültek, voltak azok, akik miatt minél előbb jönnie kellett a segítségnek.

Eleanor és én tehát a sérültekkel foglalkoztunk, míg Niall Mrs. Brightmore-ral valami vacsorát próbáltak készíteni az összegyűjtött élelmiszerekből, azaz legfőképpen konzervekből, mert azon kívül nem igazán találtunk más ehetőt, esetleg pár zacskó csipszet és kekszet, ami nem volt nevezhető tápláló vacsorának. Kedveskedni akartak nekünk ez után a szörnyű nap után ebben a kilátástalan helyzetben még, ha nem is ismertek minket igazán, és még, ha a konzervekből nem is tudott egy csodás háziasszony és egy séf együttes erővel sem ötcsillagos vacsorát varázsolni.

A tábortűz másik felén Zayn Alexanderrel folytatott halk beszélgetést, míg Mr. Morgan már egy jó ideje aludt. A sebeit még délután elláttam, de eléggé megviselhette a katasztrófa, és szörnyen kába volt az elmúlt órákban, úgy gondoltam, hogy talán a fejét is beverhette az út során. Kíváncsi voltam, visszatér-e másnap nagy hangja, amiről már a repülőben híres lett. A szőke lány kicsit megnyugodott sokkos állapotából, és egy pokrócba begubózva szintén elaludt, habár elutasított minden kommunikációt. A göndör fiú, akinek még nem volt alkalmam megkérdezni a nevét, miután Zaynnel és Niall-lel visszaértek egy jó nagy adag fával, már sokkal inkább tűnt fáradtnak, mint olyan lekezelőnek, ahogy a délután viselkedett. Egyszerűen elvonult minden holmijával együtt pár méterre rögtönzött táborunk mellé. Ahhoz képest, hogy milyen arrogáns volt nemrég, most egy szót sem szólt senkihez, még vacsorát sem kért, egyszerűen csak a finom homokban ült és csendesen a tengert bámulta. Az édes kisfiú, Theo, Niall ölébe ülve eszegetett valamit, talán egy-két szem kekszet. Rajta látszottak legkevésbé a baleset okozta érzelmek, a félelem, a kétségbeesés, a gyász. Olyan kicsi volt, még semmit sem fogott fel az egészből. Nem értette, hogy milyen nagy bajban vagyunk vagy, hogy meghaltak a szülei, hanem egy kis mosoly, még ha fáradt kis mosoly is, de ott látszott a szája sarkában. Talán ő volt az egyetlen, aki tudatlanul is, de tartotta bennünk a lelket, hogy ne zuhanjunk össze a ma történetek után. Olyan kicsi volt, olyan ártatlan és kedves, hogy mindenkinek -, még az érzelmet ki nem mutató Alexandernek is - mintha célja lett volna megőrizni a kisfiú szívmelengető mosolyát.

Egy kis idő múlva lassan mindenki álomba merült a kialvó tábortűz mellett, már csak Eleanor és én voltunk fent, hogy a tűz halvány fényében még megtegyük a szükségeseket a betegekért. Azonban El alig állt már a lábain, és én is nehezen tartottam csak nyitva szemeimet. Kettőnkön kívül már régen aludt mindenki, a betegek is nyugodtak voltak.