Make it out Alive (H.S)

Hatodik fejezet

- Hát, szia, te nagyfiú! – szorítottam magamhoz melegen Theot, mikor végre nem volt már olyan sűrű körülöttem a levegő a sok kérdezősködő táborlakó miatt. Zayn a vízről gondoskodott, míg Niall a frissen hozott gyümölcsöknek örült nagyon Milesszal együtt, de a többiek is valahogy mind szétszéledtek, miután megnyugodva elkönyvelték magukban, hogy mégsem fogunk szomjan halni ezen a szigeten.

- Te vagy a nap hőse – mosolygott rám kedvesen Eleanor, ahogy gyengéden megszorította a vállam.

- Én csak a segítő voltam az akcióban, és különben sem volt ez olyan nagy dolog – legyintettem.

- Igazad van. Harrynek is meg kellene köszönnünk. Ő már el is ment?

- Ki sem jött egészen a partra – csóváltam meg a fejem, és hangomból én is éreztem kiszűrődni a csalódottságot.

- Milyen volt vele eltölteni egy egész napot? – kuncogott El halkan.

- Ne is mondd! – temettem egy pillanatra kezeim közé arcomat. – Ez a fiú csak fejfájást okoz nekem. Nem tudom sosem megjósolni, hogy éppen milyen hangulata van, hogy le fogja-e harapni a fejem, mert pusztán megszólaltam, vagy inkább megmutatja sziget titkos helyeit.

- Az első pillanattól kezdve furcsa volt nekem – vallotta be El. – Ez az örökös gorombaság, és hogy még a társaságunkat sem tudja elviselni... - csóválta meg a fejét rosszallóan.

- Nem tudom – vontam meg a vállam tehetetlenül. – Annyi kérdésem van vele kapcsolatban, amire meg szeretném kapni a válaszokat.

- És úgy gondolod, hogy megéri a fejfájást? – mosolygott rám lágyan.

- Fogalmam sincs – vallottam be sóhajtva. – Viszont úgy sincs jobb dolgom ezen szigeten – kuncogtam csendesen. – De hagyjuk is! – ráztam meg a fejem. – Inkább mesélj te! Itt mi újság? Kicsi nyúzottnak tűnsz – állapítottam meg kissé karikás szemére és a szokásosnál sápadtabb arcára célozva.

- Szerintem valami vírus lehet, amit még otthon szedtem össze. Rosszul lettem reggeli után, de nem hinném, hogy a gyümölcsöktől kaptam volna gyomorrontást. Viszont most már egészen jól vagyok – mosolygott rám biztatóan.

- Ennek örülök – viszonoztam lágy gesztusát. – Esetleg még valami, amiről lemaradtam az elmúlt egy napban? – húztam fel a szemöldököm kérdőn.

- Ó, hogy én milyen buta is vagyok! – csapott a homlokára hirtelen. – Mutatnom kell neked valamit, vagyis sokkal inkább valakit! – ragadta meg a csuklómat, és Theoval a kezemben a tábortűz megszokott helye felé kezdett húzni. Alig volt időm letenni Theot Mrs. Brightmore mellé, mikor a néma szőke lány elé fordított. Valami olyan más volt benne, mint mikor elindultam a táborból kicsivel több mint egy napja. Szemei sokkal élénkebben csillogtak, és talán mintha egy kis sminket is viselt volna. Legnagyobb meglepetésemre azonban megérkezésemre hirtelen felugrott a homokból, és rám irányította csillogó tekintetét.

- Perrie Edwards vagyok – nyújtotta felém jobb kezét, miközben szélesen elmosolyodott.

- É-én pedig Adeliade... - nyögtem ki szerencsétlenül pár pillanat elképedt hallgatás után. – De szólíts csak...

- Addy, a nővérke, tudom – terjedte el arcán még jobban mosoly, ahogy finoman megráztam a kezét. – Sajnálom, hogy úgy be voltam fordulva az elmúlt napokban, de többet nem fogok zombit játszani, esküszöm – nevetett halkan, habár mintha egy kis keserűséget is hallottam volna kacagásában.

- Ennek örülök – eresztettem meg felé egy lágy mosolyt, és valóban, mintha egy kis kő esett volna le a szívemről, hiszen az utóbbi időben egyre jobban aggódtam a lány viselkedése miatt. – Ismered a tábort, vagy a bőröndödet megtaláltad már?