Make it out Alive (H.S)

Tizedik fejezet

Napok teltek el, mióta az a bizonyos csók elcsattant Harry és köztem. Azóta nem tudok megbékélni bűntudatommal, és képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy megcsaltam Nate-et. Mindig is olyan biztos voltam kettőnk szerelmében, naiv kislányként az hittem, hogy örökké fog tartani. Mást sem akartam, minthogy ne válasszon el minket ez a hatalmas óceán. Akkor bebizonyíthatná egyetlen csókjával, hogy csakis ő kell nekem, hogy más nem számít. Azonban attól féltem, hogy a közelsége sem javítana sokat a helyzeten, csak még jobban kétségbe esnék, hiszen évek óta nem éreztem azt a tüzet a csókjában, mint amit Harryvel sikerült.

A göndör fiúval kapcsolatban annyi minden más kérdés is felvetődött az agyamban, és nem hagyott nyugodni. Vajon mit érzek iránta? Vagy érzek iránta egyáltalán valamit? Esetleg lehet, hogy csak testileg vonzódom hozzá? Hiszen azért én is csak nő vagyok, sokkal inkább egy lány, aki lassan egy hónapja nem érintette a barátját. És akkor ő... Mit akar tőlem? Kielégíteni a testi vágyait? Esetleg többet?

Ezernyi kérdés bántott az elmúlt napokban, miközben óráról órára egy másik érzelem is befészkelte magát a szívembe. A megbánás. Lelkifurdalásom volt, amiért olyan csúnyán eltaszítottam magamtól Harryt. Teljesen elvágtam magam tőle pár napja, mikor nagyon jól tudtam, hogy nincs senki a szigeten, akivel jóban, vagy egyáltalán beszélő viszonyban lenne. Azóta a nap óta nem találkoztam vele, mert legnagyobb csalódottságomra megtartotta, amit kértem tőle, és nem is jött a tábor közelébe. Bárcsak ne így tette volna...

Hiányzott. Bármennyire is fájt büszkeségemnek, bevallanom, de hiányzott, egyre jobban. Hiányoztak az együtt töltött órák, miközben egyre jobban megnyílt nekem. De többé már nem csak a titkai érdekeltek, hanem önmaga. Nem az a goromba és arrogáns Harry, akinek először megismertem, hanem az az aranyos fiú, aki gitározik nekem, bemutatja a szigetet és megpróbál megismerni. Tudom, hogy helyes volt a döntésem, de egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy most az egyszer kár volt a szívem helyett a józan eszemre hallgatnom.

Az elmúlt napokban sokkal jobban kezdtem hasonlítani egy zombira, mint saját magamra. Gondolataim egy percig sem hagytak nyugodni, és úgy éreztem megbolondulok. Ha otthon lettem volna, most kiönthettem volna a szívem Liamnek, aki talán okos tanácsokkal nem is tudott volna ellátni, de legalább meghallgatott volna, és így nem kellene magamban őrlődnöm buta kérdéseimen.

Persze a lányoknak sem kellett sok, és gyorsan észrevették, hogy valami nincs rendben velem. Mindig is az a lány voltam, aki ott van, ahol kell, néha talán még láb alatt is, szóval gyorsan szemet is szúrt nekik, hogy néha hosszú percekig magányomban elmerengek, de akár egy beszélgetés kellős közepén is. Én azonban minden kérdést igyekeztem minél gyorsabban lerázni magamról, hiszen fogalmam sem volt, hogy mit is mondhatnék nekik, mikor még egészen egy hónapja sem ismerjük egymást. Már most szerettem őket, de annyira még nem volt szoros köztünk a kötelék, hogy egy ilyen kényes dologról beszámoljak nekik. Ezen kívül pedig nem voltam büszke arra egy cseppet sem, hogy megcsaltam Nate-et, azt pedig elképzelni sem mertem, hogy hogyan fogadnák a dolgot. Talán Perrie még valahogyan megértené, és túl tudna lépni a Harry iránti utálatán, de Eleanor biztosan teljesen elítélne. Az az Eleanor, aki olyan hűséges, és mikor férje nevét kiejti, azonnal felcsillan a szeme, az a lány biztosan nem jó tanácsokkal bombázna, ha mesélni kezdenék problémáimról.

Ma reggeli után is a hajnalban kialudt tábortűz mellett ülve éppen elvetettem az ötletet, hogy megosszam velük kételyeimet, mikor Niall jelent meg mellettünk, és csendesen félrehívott.

- Történt valami? – kérdeztem halkan, miközben eltávolodtunk a többiektől, mert láthatóan Niall nem akarta, hogy hallják mások is beszélgetésünket.