Make it out Alive (H.S)

Tizennyolcadik fejezet

A tábor lakói elég változó reakcióval fogadták a bejelentésemet, miszerint Harryhez költözöm egy kis időre. Mrs. Brightmore egyetértően bólintott, Eleanor és Perrie pedig mellettem álltak a döntésben, habár egy kis meglepettség és aggodalom csillant meg a szemükben. Zayn finoman próbált lebeszélni, miszerint Harry is nyugodtan a táborban maradhat, így senkinek sem kell elmennie, de ez többé nem megbeszélésre váró kérdés volt, hiszen én már régen döntöttem. Harryt tettem első helyre, az ő szükségleteit tartottam legfőképpen szem előtt, így más lehetőség nem is jöhetett nagyon szóba. Kimi és Mr. Morgan egy szót sem szóltak, csak Alexander fejtette ki lekicsinylő nevetések közepette egyet nem értését. Niall volt az, aki ezúttal némaságot fogadott, de azt hiszem, jobb is volt így. Úgy éreztem, barátságunknak is jót fog tenni ez a kis külön töltött idő, hogy mindketten lenyugodjunk, mert egymás mellett minden mozzanatunkkal csak a tüzet szítottuk kettőnk között.

Egyedül annyit kértek -, miután látták, hogy hajthatatlan vagyok -, hogy magyarázzam el pontosan, hol is található Harry barlangja. Kicsit vonakodva bár, de eleget tettem kérésüknek, hiszen igazuk volt, talán szükségük lehet rám, és azt mondták, hogy nyugodtabban engednek el, ha tudják, merre vagyok. Valamint egy esetleges megmentősereg felbukkanása alkalmával is könnyebben meg tudtak így találni minket.

Ezután azonnal visszamentem Harryhez, aki ez idő alatt a kunyhóban tartózkodott. Az ágyamon találtam rá, ahogy azt el is vártam, hiszen azt láttam a legjobbnak, ha pihen, míg én a többiekkel beszélek és sietve összepakolok. Reméltem, hogy tud egy kicsit pihenni és erőt gyűjteni, mert őszintén megvallva, kicsit tartottam az úttól a táborból a barlangig. Harry valószínűleg napok óta nem evett már egy falatot sem, és ma reggel is visszautasította a gyomra az ételt, de reménykedtem abban, hogy ehhez a kis sétához még lesz energiája.

Sietősen, mégis halkan pakolni kezdtem a kunyhóban, nehogy felébresszem őt, de talán nem is aludt igazán, mert pár perc múlva kinyitotta a szemeit és kimerült arccal felült. Gyorsan dobálgattam be a legszükségesebbeket egy hátizsákban, habár azt sem tudtam igazán, hogy mennyi időre csomagoljak.

Mikor végre sikerült megtöltenem egy táskát, Harryvel a nyomomban el is hagytuk a kunyhót. Gyors ölelésekkel búcsúztam a többiektől, míg ő a tábor szélén várta, hogy elindulhassunk. Siettem, hiszen nem tudtam, milyen tempóban érünk majd el a barlanghoz, és szerettem volna, ha Harry még besötétedés előtt lefürdik. Kicsit elhanyagolta magát az elmúlt napokban, és mikor hozzáértem, bőre csak úgy sugározta magából a hőt, ami arra engedett következtetni, hogy láza lehet, amin talán a tó hűs vizében való megmártózás segíthet.

Ahogy azt sejtettem is, sokkal lassabban haladtunk a barlang felé, mint általában. Már annyira megszoktam, hogy csak nehezen érem utol Harry hosszú lépéseit, most mégis nekem kellett lelassítanom az ő tempójához. Mégis én volt az az ügyetlen, aki mindenhova figyelt, csak a lába elé nem, így az első adandó alkalommal megbotlottam egy jókora kiálló gyökérben.

- Vigyázz – szólt Harry, de én ekkorra már fel voltam készülve a találkozásra a talajjal. Nem sokkal ezután azonban megéreztem, ahogy Harry ujjai csuklóm köré fonódnak és visszabillentenek az egyensúlyomba.

- Ó, Istenem, ez annyira rám vall... - sóhajtottam fel, de közben halkan magamon mulattam. Harry is megeresztett felém egy fáradt mosolyt. – Megálljunk egy picit? Akarsz pihenni? – kérdeztem finoman.

- Nem – rázta meg a fejét azonnal. – Minden rendben – mondta, de szavai hamisnak tűntek.

- Rendben, már úgy sem vagyunk messze – bólintottam egy aprót, és újból útnak indultam. Csuklómat igyekeztem kiszabadítani kezének fogságából, de közben ujjaink valahogyan szétválaszthatatlanul összefonódtak, és egyikünk sem igyekezett túlságosan szétválasztani őket. Ekkor örültem, hogy én megyek elől, mert így Harry nem láthatta arcomra kiülő buta vigyoromat.