Make it out Alive (H.S)

Hetedik fejezet

Az izmaim már sajogtak, és egyre nehezebben vettem a levegőt a fáradtságtól és a torkomból feltörő halk zokogástól. Hajam nedves tincsekben tapadt a fejbőrömhöz, ahogy ruháim is teljesen átáztak már. Szinte megszámlálhatatlan alkalommal csúsztam meg, és estem el az egyre nagyobb sártengerben, így egész alsótestemet kosz borította be. Könnyeimet ezúttal már nemcsak a Harry által okozott düh és megaláztatás okozta, hanem a kétségbeesés is. Mérges voltam arra a goromba göndör fiúra, akit nem tudtam kiverni a fejemből, ami miatt elveszettem az utamat, és teljesen eltévedtem az erdőben, a zuhogó esőben és hatalmas sárban.

Az alig félórás utat ekkorra már legalább két órája jártam, legalábbis óra nélkül ennyinek jósoltam meg az időt, amit a táborba jutással töltöttem eddig. Valójában nem igazán tudtam, hogy hogyan sikerült ennyire elvesznem, de magamban Harryt okoltam az egészért szörnyű tájékozódásommal és az esővel együtt.

Száraz kabát nélkül amellett, hogy egészen eláztam, még teljesen át is fagytam. Teljes testemet libabőr borította, miközben minden tagommal remegtem. Elfáradtam, alig álltam már a lábaimon, és egészen feladtam. Semmi erőm sem volt tovább menni csak azért, hogy még jobban elkeveredjek az erdőben, miközben sejtelmem sem volt, hogy egyáltalán merrefelé lehetek a szigeten. Halkan zokogva ültem le egy fa tövében, és hátamat a vizes törzsnek döntöttem. Összegömbölyödve, térdeimre hajtott homlokkal, halkan sírva vártam, hogy történjen valami végre. A szigeten tartózkodásunk óta nem akartam még ennyire hazamenni. Minden vágyam volt, hogy egy meleg kávé mellett az ágyam takarói közé bújjak, és egy rossz álomként tekintsek már csak az elmúlt hetekre.

Egyszerre azonban megtörtént a csodám. Nem jött értünk senki, nem hallottam semmilyen helikopter zaját sem, de meleg kezeket éreztem meg a vállamon. Hirtelen felpillantottam, és ekkor könnyeim végre már csak a megkönnyebbülés miatt folytak.

- Addy, mi a fenét keresel itt? Órákra eltűntél! – dorgált Niall kis lágysággal a hangjában.

- E-eltév-vedtem... - vacogtam összekoccant fogakkal. Az ír fiúnak ekkor máris a felismerés kis szikrája gyulladt fel a szemében.

- Te reszketsz – állapította meg a nyilvánvalót. – Azonnal visszaviszlek a táborba! – jelentette ki. Karom alá nyúlt, majd egy erős mozdulattal emelt fel a sárból és állított talpra. Dzsekijéből kibújva azonnal a vállamra terítette a meleg ruhadarabot, engem pedig hirtelen átjárt a melegség egy kis hulláma.

Az elkövetkezendő alig fél órában minden erőmmel azon voltam, hogy lábaimat összeakadásuk nélkül egymás elé tudjam rakosgatni, miközben Niall egyik karjával szorosan ölelte a derekamat, így irányítva engem, mialatt halkan morgolódott az orra alatt.

Halk sóhaj szakadt fel a torkomból, amikor végre megláttam azokat az ismerős kis kunyhókat a part mentén az elázott tábortűz körül. Egy pillanat múlva Niall már be is tuszkolt az én ideiglenes otthonomba, ahol Perrie és Eleanor azonnal felpattanva körbevettek minket, miközben kérdések áradatával támadtak ránk.

- Addy, jól vagy? Mi történt?

- Hol voltál ennyi ideig?

- Eltévedt az erdőben – csillapította le őket azonnal Niall, miközben én még mindig meleg testéhez simulva vacogtam.

- Azonnal meg kell szárítanunk téged. Mindjárt szerzünk neked tiszta ruhát – cselekedett azonnal Eleanor.

- Akkor én el is tűnök, de ha bármi segítség kellene, engem megtaláltok – szólt Niall. Sajnáltam őt elengedni, hiszen mikor elment, még jobban rám tört a hidegrázás, de persze neki is át kellett öltöznie csurom vizes ruháiból.