Első egyben utolsó

Negyedik

Daenereys Wilson

A fürdőben gyorsan megmosakodtam, feltettem a szempillaspirálomat és kifésültem a hajam. Ruhának pedig egy rövidnadrágot, egy fekte ujjatlant és egy derékre kötött kockás inget választottam fekete cipővel. Telefonomat, a bérletemet és némi pénzt a zsebembe süllyesztettem, és elindultam.

Minek akarta ennyire, hogy egy játszótérre menjünk? Még mindig

A játszótér közel volt hozzánk, túl közel. Reggel már pár gyerek kint volt, a szüleik a fák alá helyezett padokon beszélgettek. De egy nagyobb gyerek kitűnt a tömegből. Barna haja eléggé elütött egy kislány vakítóan szőke hajától. Aiden a kislány kezét fogta, aki a csúszda legtetején ült és ijedten nézett lefelé. Aiden mosolyogva beszélt hozzá. Beléptem a kiskapun, magam után visszatoltam a riglit a helyére és elindultam oda. Elöntött valami melegség. Elmosolyodtam miközben őket néztem. A kislány végül lecsúszott a csúszdán, végig Aiden kezét szorongatva. A végén Aiden az ölébe kapta és megdicsérte, hogy milyen ügyes volt.

- Aiden. – tettem a kezemet a karjára. Megborzongott a hirtelen érintésre.

- Rise, hát eljöttél. Végre. – forgatta meg a szemeit, és csak azért se mosolygott. Figyelmen kívül hagytam a beszólását és a kislányhoz fordultam.

- Szia, Rise Wilson vagyok és te?

- Hope Ramsay. – mosolygott szégyenlősen és Aiden vállába dugta a fejét.

- Láttam, ahogy lecsúsztál a csúszdán, nagyon ügyes voltál. – mosolyogtam, kezemmel megérintettem az arcát. Fél szemét rám emelte és érdeklődően vizslatott.

- Tényleg?

- Hát persze. – lelkesedtem. – Nagyon bátor kislány vagy. – bólogattam nagy elánnal.

- Köszönöm. – mosolygott immár teljes arcával. - Lecsúszol velem? Aiden nem fér bele a csúszdába. – morgolódott.

- Csillagom nem tehetek róla, hogy nagydarab vagyok. – nevetett. – Rise lecsúszol vele?

- Persze. Gyere át hozzám Hope. – kinyújtottam a kezem. A kislány egyből átmászott hozzám. Aiden arcán enyhe meglepettséget véltem felfedezni.

- Ezt felveszem. – kacsintott rám, és elővette a telefonját.

Hope ment elől a mászókán. Mert ugye először mászókázni kell, hogy elérd a csúszdát. Az apró csövön, amin keresztül át lehetett jutni a csúszdáig, azt hittem át se férek. Sőt, még azt is, hogy leszakad alattam. Végül egyik se történt meg. Amint elértük a csúszdát helyet cseréltünk. Leültem a csúszda kezdetére, Hope-ot az ölembe ültettem. Átkaroltam a hasát.

- Tedd fel a kezed, nyugi foglak. – kuncogtam a fülébe, majd egy hú apró kiáltással lecsúsztunk. Egyből felálltam ölemben Hopepal, aki csak vigyorgott, mint a tejbe tök.

- Még egyszer. – kapaszkodott a nyakamba vidáman.

- Majd később, rendben? – mosolyogtam rá. Kicsit elszomorodott, de nem hagytam benne túl mély nyomot. – Futás játszani.

Letettem és a homokban odafutott a barátaihoz. Vagy legalábbis szimpatikus kisgyerekekhez.

- Mit tettél a húgommal? – nevetett Aiden. – Utálja az idegeneket.

- Örülj neki, hogy engem nem. Egyébként, nagyon aranyos kislány. Csodálkozom, hogy a te húgod.

- Ha-ha Wilson. Gyere, üljünk le. – kezemnél fogva leültetett egy padra. Megborzongtam az érintésére. Jól esett.