Saved Me ♣️ hemmings •Befejezett•

♣️Soha nem jön össze semmi♣️

- Van – vakarja meg a tarkóját. – Van valami, amit rég óta meg szeretnék kérdezni.

- Mi lenne az? – elé álltam.

Válasz helyett a derekamat magához rántva csókot lehet ajkaimra. Meglepődve ám, bár visszacsókoltam, ami hatására elmosolyodott. Kezeit a derekamra vezette, ezzel is megtartva a súlyomat. Karjaimat nyakába helyeztem, jobban magamhoz húzva őt. Szaggatottan vettem a levegőt, mikor elválltunk egymástól. Mosolyogva pillantott le rám, míg én csak a fejemet hajtottam le.

- Luke – eszmélek fel. – Ez, ez nem fog összejönni.

- Beca – simított végig a kezemen.

- Nem – rázom meg a fejem. – Nem lehet, bajod eshet.

Toby jutott az eszembe. „ Pedig szívesen betörném a pasid képét." Féltem, tudom mire képes az a féreg, láttam már verekedni.

- Mi bajom eshetne? – nevet fel.

- Sok, túl sok minden – két kezébe vette az arcomat, kényszerítve, hogy ránézzek.

- Egyikünknek se esne semmi baja - rázza meg a fejét. – Vigyázok rád.

- Nem magamról beszélek, neked eshet bajod – tolom el magamtól. – Menj haza, Luke!

- Szóval nyápicnak tartasz – rántja meg a vállát. – Egy pancsernek.

- Én, én nem...

- Nem kell magyarázkodni! Csak mondd ki, hogy nem akarsz semmit! Ne áltassa magát senki – tárja ki a kezeit.

- Nem akarok tőled semmit se – hajtom le a fejem, a mamuszom orrát nézem.

- Értem, lehetőleg ne lógj ezután a nyakamon – nevet fel. – Nevetséges!

Felhorkantva kinyitotta az ajtót, táskáját felvéve a földről, köszönés nélkül hagyta el a házat.

Elcsesztem mindent!

Boldogan, mosolyogva lenne itt most velem. De nekem ki kellett nyitnom a számat! Egy idióta vagy, Beca!

Sóhajtva leültem az ágyam mellé. Ennek így kellett történnie! Az első könnycseppek lassan, komótosan száguldoztak az arcomon.

Ne sírj egy fiú miatt, nem éri meg... Talál majd mást.

Katy óvatosan közeledett felém, majd mikor biccentettem, hogy ide jöhet, rám ugrott, s a cseppeket puszilgatta le rólam.

- Imádlak – mondtam, közben magamhoz szorítottam őt.

***

Másnap reggel az idő a hangulatomhoz igazította magát. Nyomott volt, szürke és szomorú. A nap nem sütött végig a városon, helyette apró tócsákat készített az utakon.

Az ablak melletti párkányon ülve figyeltem az utcát. Kevés ember mendegélt, akik így tettek kezükbe fogták az esernyőjüket. Legtöbben autóval hajtották át az utcán, eláztatva egy-két embert.

Az ajtóm halk nyitódására lettem figyelmes, majd anya arcát pillantottam meg. Szeme alatt apró, lila karikák mutatták, hogy nem aludt sokat az este. Haja a feje tetején egy kusza kontyban állt össze.

- Beca, pihenned kell – sóhajtott fel. – Ne az ablak mellett ülj, még jobban megfázol.

- Jó nekem itt – húzom el a számat, majd visszapillantok az utcára.

- Kicsim minden rendben? Magad alatt vagy.

- Jól vagyok – mosolyodom el. – Csak az idő.