Egy depressziós lány naplója

Fejezet 7

-Anya el kell valamit mondanom...-sírtam.-Képzeld van az iskolában egy fiú aki tetszik már három éve és most fel figyelt rám nem akartam el mondani de mindent tudnod kell anya nem akarlak elveszíteni.....

-Nem fogsz minden nap ott leszek melletted!-mondta ő is sírva-én is szeretlek!

-Ha meghalsz nem sokáéra ott leszek melletted...

-Nem neked élned kell majd vigyáznak rád minden nap ott leszek melletted mindig!Vigyázni fogok rád majd beszélgethetünk is csak annyi hogy nem ogsz látni de ott leszek veled nem halhatsz meg érted?-sírt itt már nem lehet segíteni ezen a helyzeten a depresszió lassan magába fog szippantani és már senki se fog rám figyelni mert belül meg halok nem látja majd senki de kívül is meg fogok hallni és sokkal könnyebb lesz sok-sok év után találkozhatok apával és anyával is élhetem az életem csak Emma nem lesz benne sajnálni fogom bár az is lehet hogy örülni fog neki ha meghalok mert nem leszek neki útba és össze jöhetnek élete párjával mert tudom hogy szereti Dominak barátját és én magam a csöves nem fog útba állni mert folyton a nyakába lógók.Aztán mindenkinek jó lesz hogy nem kell egy ilyen őrűltnek jelenlétébe lennie meg a sok faszságát hallgatnia...

-Meg próbálom.-erőltettem zokogva egy mosolyt.Hirtelen ordítani kezdett anya hívtam a nővéreket.

-Anya maradj velem!!!!!!-kiabáltam zokogva.

-Szivem nekem itt a vég.Szeretlek mindörökké szeretlek szeretni foglak.

-Szeretlek.-zokogtam.

-Én is-mosolygott.Majd lehunyta a szemét...Hihetetlen hogy mennyire fáj.Ez leírhatatlan volt.Leírhatatlan hogy mennyire fáj az ha senkid sincs és már mindenki csak bábu számodra.Leírhatatlan hogy fáj minden tett fáj minden mozdulat az hogy lelkileg meghalsz de a testetben vagy, hogy már senki sem tud rajtad segíteni.Bejöttek a nővérek majd karjaiba zártak ha nem haltam volna meg akkor még azt is mondanám hogy aranyosak de anyám haláláról van szó itt már semmi sem segít ahogy anya mondta itt a vég.Haza mentem első az volt hogy mindenkivel meg szakítottam a kapcsolatomat letöröltem magam minden közösségi oldalról.Kikapcsoltam a telefonomat majd eltettem inenntől csak iskolába fogok járni és ennyi...Beléptem a kádba és csak zokogtam órákig és hangosan üvöltöttem azt "MIÉRT?!" Nem értettem miért pont tölem vették el száőmomra a legfontosabb személyt aaz életemből?!Olyan sokat nem tudtam gondolkozni mivel álomba merülttem és csak arra keltem fel hogy valaki sír mellettem és ezt mondja:-Miért?!

-Én is ezt kérdezem miért vették el tőlem én szerettem mt tettem?!Miért érdemeltem ki ezt a kurva nagy kibaszott fáéjdalmat??-zokogtam vele együtt aztán meg láttam hogy Emma az.

-Hát te élsz?-kérdezte.

-Legbelül nem...

-Majd én felvídítalatk.-mosolygott.

-Nem ez már nem az érted?!-kiabáltam.-Már nem vidíthatsz fel nincs senkim,árva vagyok!!Elvesztettem azt akit szerettem ez már nem a régi Bia nem lehet fel vidítani senki sem tud elvesztettem a szüleimet!OROKRE!!!Érted??!!?!?!?!?!?!-kiabáltam továbbra is.Pár perc csend.-Sajnálom nem akartam.-hajtottam le a fejem.

-Semmi baj!-mondja.

-Nagyon fáj kibaszottul a kurva éltebe is mi a faszt tettem hogy ezt érdemlen?-zokogtam.

-Semmit.-mondja elhalt hangon.

-Én már nem tudok tükörbe nézni...

Ééééééés bummmm ennyi lenne a hetedik fejezet mostanában nagyon elhanyagoltam a könyvet de itt az új rész!!!!! Remélem tetszik:) ha tetszett nyomj egy voteot. :)))