Egy depressziós lány naplója

első fejezet

- Szia! - köszönt Emma. - Hali BFF! Mizu? - kérdeztem Emmát. - Semmi kül. Veled? Esetleg segít a napló írás? - Igen. Már sokkal jobban érzem magam.
- Ennek örülök! - mosolygott. - Lenne kedved egyet shoppingolni? - Persze! Csak fejezzük be ezt a plázapicsás beszélgetést.

A PLÁZÁBAN
- Hű de jó ez a szempillaspirál! Olyan nagy lenne tőle a pillám, hogy kínában nyalogatnák! - röhögött. - Végre valamiben egyet értünk.
- Bia?! Ezt most mé kell?‑ JAJJ NE A PLÁZAPICSA MEGÉRKEZETT!!!
- Halii! Mizu csajok? Csak nem a használt ruha részleget keresitek? - Gúnyolódott Enikő a plázapicsa.
- Emma... most fogj le, vagy ráugrok erre a túl sminkelt anorexiásra! - suttogtam neki.- Oké... Bia fogd vissza magad lééégyszi! Nem akarom leégetni magam!
- Kk. (A kk azt jelenti hogy oké oké) Most menjünk a New Yorkerbe. Ott legalább nincsenek plázapicsák.
- Jó ötlet.
- Hé csajszik hova mentek? Nem is beszélünk?
- Nem. Szia. - mondtam. Emma mikor ki jöttünk akkor elkezdett röhögni. Szerintem nem volt vicces... Na jó mégis, végre leolthattam Enikőt!
A NEW YORKERBEN
- ÓÓÓ EZ OLYAN JÓL ÁÁÁÁLL!! - ordít egy pénztáros, miközben feltépi az öltöző ajtaját, és úgy csinál, mintha nem látná, hogy fehérneműben vagyok.
- JESUS! MÁSKOR KOPOGJON!!!!
- Ó. Rendben. Bocs.
- A bocs az erdőben lakik.- mondtam.
Nem tudom hogy, hogyan lehetnek a pénztárosok olyan vakok, hogy nem látják, mikor fehérneműben vagyok. Azok a nő pénztárosok, még akkor is ezt mondogatnák, hogy: EZ OLYAN JÓÓL ÁÁÁÁLL! Ha egy szemeteszacskó lenne a fejeden.

OTTHON!

Na végre itthon, húzós volt ez a nap. De most megyek fürdeni , és enni, utána bepakolok, aztán alszok. Holnap jelentkezem!