Rágógumi - Manu Rios

4. fejezet

  - Na, milyen volt? - néztem fel izgatottan, amikor megláttam a látóteremben a rágós fiút.

  - Szia - köszöntött nevetve, majd gyorsan leült. - Hát... eléggé fájdalmas az egész, de rám nem úgy hatott, mint ahogy rád - nézett a szemembe, és el kezdett magyarázni. - Igen, van benne ez a romantikus szál, de szerintem azt próbálja az író leírni, hogy élnek tovább a szereplők. Ez fogott meg nagyon - nézett továbbra is csillogó szemekkel rám, én pedig... elvesztem benne. Én... nem akartam. Nem akartam szerelembe esni. Rengeteget olvastam róla, mennyi keserűséggel jár, és hogy jobb, ha kihagyom. - Hogy hogyan élik tovább az életüket - folytatta - miközben tudják, hogy nincsenek jól. És hogy Augustus szeretné, ha emlékezzenek rá...

És csak beszélt és beszélt. Elfordítottam a fejem, hogy ne gondoljak rá.

  - És az az idézet... Hogy is volt? - kérdezte. Úgy látszik a könyvet is elolvasta.

Szó szerint tudtam. Az egyik kedvenc idézetem volt, tudtam, melyikre gondol, de nem hagyhattam, hogy beszippantson ez a hülyeség.

  - Baj van? - nézett rám aggodalmasan. - Jól érzed magad? Netán egy másik rágó van a lábadon? - nevetett fel. Felálltam, hogy elmenjek.

  - Ne haragudj, de mennem kell - mondtam rezzenéstelen arccal, és sietve elmentem arról a helyről.

♠

Ott volt, napok után. Ott ült a padon, és vagy a kutyájával volt elfoglalva, néha képeket készített a parkról, de olvasott is. Mindig előbb jött, mint én, de nem akartam odamenni hozzá. Nem tudtam kontrolálni az érzelmeimet, így nem akartam vele találkozni. Pedig... nagyon is akartam. Mindegy, ez komplikált. Nem a külsője vonzott, hanem a belseje. Mármint, nem a mája, vagy a többi szerve, hanem a jelleme. A karaktere. Tetszett, hogy olvasott, hogy velem volt, hogy figyelt rám. És hogy volt egy kis humora. Egy icipici, de azért volt.

Mindig előbb elmentem, mint a fiú, de volt egy nap, hetekkel később, hogy leültem egy fa tövéhez, és felcsaptam a könyvem, hogy olvassak. Szombat volt, azt hiszem, és nem kellett tanulnom, úgyhogy az egész napomat kint akartam tölteni a parkban. Azonban órákkal később megroppant talán egy faág a közelemben, és odakaptam a fejem. Eléggé megijedtem, amikor a rágós gyerek nézett le rám vigyorogva.

  - Megvagy!

  - Nem vagyok meg - mondtam felháborodva. - Bocs, de olyan, mintha ágyba vittél volna, és most azt mondod, kipipálhatsz egy nevet a listádon.

Felkacagott. - Vártalak - mondta kicsivel később. - Nem jöttél.

  - Nem jöttem - bólogattam. Várta a választ, de nem kapta meg.

  - Szóval nem mondod el - nevetett fel halkan.

  - Igazad van - mosolyodtam el halványan.

  - Hát jó - lépett közelebb, hogy felsegítsen, de egyedül álltam fel.

  - Értékelem az udvariasságot, de fel tudok állni - biccentettem, mire felnevetett, megint.

  - Oké - tette fel a kezeit, védekezésképp.

  - Visszahoztad? - intéztem hozzá kérdésemet, miközben a könyvemet a kezembe vettem, a táskát pedig felvettem a földről.

  - Micsodát?

  - A DVD-t.

  - Ja, igen - nyúlt bele a hátizsákjába, hogy kivegye a kék borítású lemeztartót. Mióta hordozhatta magával?

  - Köszönöm - bólintottam, és elvettem - gondosan ügyelve arra, hogy ne érjek a kezéhez -, hogy elrakjam.

  - Biztos, hogy nem mondod el, miért nem jöttél? - ránéztem, és megráztam a fejem.

  - Szia - köszöntem, és elsétáltam. Ennyi volt az egész napos tervemnek.