Rágógumi - Manu Rios

6. fejezet

Esett az eső. Először csak ritkán csepegett egyet-kettőt, de hamarosan zuhogni kezdett. Magamra kaptam a fekete kabátom, és felnyaláboltam az esernyőmet. Ki kellett jutnom a házból. Most azonnal.

Megszaporáztam a lépteimet, mikor az erdőhöz értem. Szememmel már a padot firtattam, hogy lássam, vár-e valaki, de nem volt ott senki sem. Csalódottságot és cserbenhagyást éreztem, pedig tudtam, hogy nincs igazam. Nem gondolatolvasó a srác, még jó hogy nem jött el! Pláne még zuhogott az eső is!

És amikor rám tört a sóvárgás egy barát felől, magányosnak éreztem magam, jobban, mint máskor. Túl sok volt ez nekem. Miért nem lehet most az egyszer más? Hogy legyen valaki, akinek kisírhatnám a szemem? Belefáradtam az egyedüllétbe! Összecsuktam az ernyőm, és abban a pillanatban nem érdekelt semmi. Az esőcseppek és a könnyeim összefolytak, a hajam a homlokomra tapadt, a kabátom átázott, és akár még a fura nevű fiú is szembe jöhetett volna; nem tudott érdekelni a gondolat. Sem az, hogy akár meg is fázhatok. Elgyengültem.

♠

Másnap nem mentem el a parkba, pedig elakartam. Ráakartam kiáltani Manura, hogy miért nem volt ott előző nap a parkban. De tudtam, hogy nevetségesen festenék.

Így amikor újra elmentem a padhoz, úgy akartam tenni, mintha minden rendben lenne. Ha ez olyan könnyű lett volna!

- Szia Mel - köszöntött Manu mosolyogva, és a vigyor az egész arcát beterítette. Örültem, hogy jó napja volt, nekem nem annyira.

- Heló - intettem, majd letelepedtem mellé. Mindig ügyeltem rá, hogy ne üljek túl közel hozzá.

- Mel - fordult felém bátortalanul. - Barátok vagyunk, ugye?

Megdöbbentett a kérdés, de jogos volt. Nagyon is. Hosszas gondolatmenetem után bólintottam.

- Igen, azok vagyunk - néztem rá, és próbáltam rámosolyogni, hogy barátságosnak tűnjek, de alig ment.

- És a barátok őszinték egymással, igaz?

  Nem néztem rá, úgy bólintottam ismét.

- Akkor... - Láttam rajta, hogy zavarban érezte magát. - Akkor elmondanád, hogy mégis milyen gond nyomja a szíved?

Ilyen gyönyörűt még sosem kérdezett tőlem senki, és a szemeim megteltek könnyel. De Manu félreértette a dolgot, és azt hitte, ekkora baj van. Ekkora volt, csak...

- Ó, Mel, én nem tudtam - karolt át hirtelen, és magához húzott. Az ölelés megijesztett, de nem tudtam elhúzódni. Nem akartam. Érezni akartam az erős karokat, amik kifejezték, hogy itt biztonságban  vagyok; ezen a csúnya padon, messze a házunktól, messze a gondoktól, itt biztonságban éreztem magam. Azonban végül mégis elengedtem, és letöröltem a könnyeimet.

  - Nem emiatt volt - mutattam rá. - Csak aranyos volt, amit kérdeztél.

Manu szája széle mosolyra húzódott, mégis láttam rajta az aggodalmat.

  - Szóval azt mondod, aranyos vagyok? - Flörtölt, az istenit!

Éreztem, ahogy az arcomat elönti a pír, és elfordultam.

  - Tudod, hogy nem így értettem - ingattam a fejem, és elmosolyodtam.

♠

Ijj, ez a sok késés, sajnálom. :((