Boldogsággal ölni |✔

Tizedik, avagy epilógus

*Kórház után*

- Damian Grayson Dallas. - olvasta fel hangosan a fiam nevét Gilinsky, majd elismerően bólintott. 

- Menő név. A gyerek is olyan menő lesz, mint a nagybácsijai. Főleg, ha Hayes megtanítja motorozni. Huhúú, a csajok csak úgy hullani fognak az orra előtt. 

- Ugye magaddal akarod vinni csajozni?! - néztem rá unottan, G pedig zavartan felnevetett és tarkóját vakargatta. 

- Jacktől minden kitelik. - nevetett őszintén Taylor, majd átvette tőlem a gyerekemet. Édesen elkezdett neki gügyögni a... mindenről, amit Taylorból kinézünk. Rydel - aki most érkezett hozzánk vissza, Taylort elvarázsolva - rögtön kikapta kezéből fiamat, aztán elkezdett neki ő gügyögni, hogy semmit se higgyen el Taylor szájából, mire az említett besértődött. 

 Mivel a Grier rezidencián hatalmas forgalmak keletkeztek, kimentem az udvarra, ahol a tásaság másik tagja volt, akik valamennyire normálisak is. 

- Na, Damiant bent merted hagyni a fiúkkal? - nevetett Sierra mikor odaértem hozzájuk. 

- Hagyom, had éljék bele magukat abba, hogy hagyni fogom Damiant játszani a fiúkkal. - legyintettem le és felnevettem a többiekkel együtt. - Viszont Rydel bent van, szóval valamennyire tartja a forgalmat. - tettem hozzá még mindig nevetve. 

- Cameron merre van? - nézett körbe Gina, Liz pedig a ház melletti kisebb kertre mutatott. Automatikusan elindultam arra, és amikor megláttam a fa alatt támaszkodni, átéltem mindazt, amit az elmúlt két évben. Meglátva izmos testét, szívinfarktust kapsz. Borzasztóan jól tartotta magát, főleg hogy az apaság minden jele látszódott rajta. Lenőtt haj, borostás arc és álmos tekintet. Persze ugyan ez a helyzet velem is, de Damianért megéri. Damianért minden megéri.

- Hé - érintettem meg vállát, Cameron felém fordult hatalmas vigyorral arcán. - Minden rendben? - döntöttem vállára fejemet és kezemet összekulcsoltam derekán. 

- Mondani szeretnék valamit. Valamit, amit már eddig is elakartam mondani, de.. nem mertem. - sütötte le szemeit, enyémek meg kiugrottak helyéről. Cameron Dallas valamit nem mert? Őrültség! - Aidelaide, tudom, hogy azon a napon, mikor belédbotlottam, a világ legnagyobb barmának tartottál. Persze én egy ügyetlen városnak tartottalak. - nevetett fel - De mind e között ott volt az, hogy a lenyűgöző szemeid állandóan néztek. Hiába tagadtad volna, vagy tagadtad, én tudom, hogy amikor tehetted, néztél. 

- Jó, egókám nyughass. - kopogtattam meg homlokát. 

- Ade, nem tudod, hogy mire akarok kilyukadni. - rázta fejét velem együtt, mivel tényleg nem tudtam. 

- Régóta készülök erre, a srácok is segítettek nekem, nem tudod milyen nehéz ezt kinyögni. - kezdte fúrni az oldalamat a kíváncsiság. - Csupán csak azt szeretném mondani, hogy szeretlek, mindennél jobban, Damian pedig csak egy ráadás. Borzasztóan örülök, hogy mellettem kötöttél ki, mégha az őrületbe is kergetlek az egómmal. 

- Cameron, ez természetes. - simítottam meg nevetve és könnyezve arcát. Olyan régen mondott nekem ilyen szépeket, annyira vágytam már ilyen szavakra. Most megkaptam. 

- Ez is természetes? - kérdezte, aztán olyan világmegváltó dolog történt a mosolyán kívül, hogy azt hittem ott esek össze. Cameron előttem térdelt, zsebéből pedig előhúzta a jól ismert vörös színű dobozt, amiben egy gyönyörű gyűrű lapult. - Adelaide Grier, megtisztelsz azzal, hogy mellettem és Damian mellett is Dallas, feleségem leszel? 

Erre hogy mondanék nemet?  

- Igen! - zokogtam fel, ujjamra pedig felkerült a gyűrű. Cameron hosszasan megcsókolt, beletúrtam hajába. Azt hiszem nálam boldogabb senki nem lehet. Van egy szerető, őrült, nagy családom, amibe már a fiúk is beletartoznak, egy mesés, gyönyörű, helyes fiam, és itt van nekem Cameron, a gyerekem apja, akitől minden elsőt kaptam, akivel elköltöztem, akivel belevágtam az életbe, akivel összefogom kötni az életemet. 

Én, Adelaide Grier, nemsokára Adelaide Dallas.