Boldogsággal ölni |✔

Ötödik

5. hónap

- Ade, mennyi cukrot tegyek a teádba? - zörgette meg hangjával az üres lakást Cameron. Mérgelődve felpattantam a kanapéról és a konyhába sétáltam. 

- Komolyan, úgy teszel, mintha az elmúlt két évben ne tudtad volna! 

- Gondoltam a gyerek miatt megváltozott az ízérzéked. - kapálózott a megoldások kulcsában. 

- Szerinted mindenem megváltozott, amióta terhes vagyok? - dobbantottam idegesen. 

- Ausztrália, minden rendben? - tette le a kezében lévő kanalat, és kezeit derekamra helyezte. Ha nem lennék ideges, még élvezném is. 

- Ne merj Ausztráliának hívni! - mutattam rá mutatóujjamat fenyegetően. 

- Most komolyan azon akadsz ki, hogy megkérdeztem hány cukrot kérsz a teádba? - lépett egy lépést hátra, értetlenségtől emelkedő hanggal. 

- Mert úgy teszel minden áldott nap, mintha semmit sem tudnál! Mintha abban a szaros két évben nem együtt éltünk volna! - kiabáltam rá. 

- Adelaide, nyugodj le. 

- Hogy nyugodjak le? Cameron, kihozol a sodromból, olyan dolgokat kérdezel, amik egyértelműek, és még én ne legyek ideges? - ciccegtem egyfolytában. 

- Ade, te hozod ki saját magad a sodrodból. - nézett rám világmegváltó tekinetével, ám én továbbra is ellenkezve ráztam fejemet. 

- Úgy teszel, mintha nem is ismernél. Kibe botlottam bele a ház előtt két éve? Kit tartottam seggfejnek addig, míg rá nem jöttem, hogy ő a hatalmas Cameron Dallas, aki meghódította a szívemet? Kinek a gyerekét várom most? Tudhatnál egypár dolgot rólunk, avagy rólam. - dobálóztam a múltunkkal, ami szintén egy megváltásként szerepelt az életemben. Hátatfordítottam a gyerekem apjának, és felsétáltam könnyezve a szobánkba. Bent viszont eltörött a mécses. Tenyerembe temettem arcomat, és némán felsírtam. 

- Na, héé - fogta meg kezemet a sokszor emlegetett személy, és ujjával törölgette arcomat. Elakartam róla kapni szemeimet, de gondoskodó tekintete nem engedte. - Sajnálom, jó? 

- Ne, Cameron - intettem le - én sajnálom. Tudod, ez a terhesség kikészít. És szerintem most vagyok abban a helyzetben, hogy még a legkisebb gondok is felidegesítenek. 

- Hjaaj, mikért kell még bocsánatot kérnem. - sóhajtozott, én meg nevetve rácsaptam mellkasára. 

- Azért beletetted a három cukrot a teámba? - vigyorogtam gonoszan rá. Cameron hitetlenül elnevette magát előttem, és megpuszilta kezemet. 

- Bele. Bár a dühkitörésed miatt kihűlt. - húzta el tökéletes ajkait, mellkasára pedig újabb csapást mértem. 

- Hidegen úgyis finomabb. 

- De melegen adja meg a hatását. 

- Hidegen meg az ízét. 

- Ausztrália, fura vagy. - húzott fel az ágyról, és szorosan elé állított. Borzasztóan meglepett még most is a tette, hiába vagyok már mellette két éve. Ami akkor elkezdődött, most folytatódik. Mindketten ugyan úgy szeretjük egymást, mint akkor. Kitartunk egymás mellett. És a fiunk, ő még a kelleténél is jobban összehozott minket. Ösztönösen visszagondolok arra a pillanatra, mikor Cameron megtudta, hogy apa lesz. Ordít, sír, mosolyog, boldog. És négy hónap múlva, én pont ezeket fogom átélni. Már tudom, hogy Liz miért ennyire boldog. Rájöttem az igazi indokra. És boldog voltam, hogy én is megfogom érezni. 

- De te így szeretsz. - vigyorogtam rá öntelten, és Cameron hihetetlenül sármos mosolyával illetett meg. Na meg az elmaradhatatlan csókjával, amibe még most is beleborzongok, hogy milyen borzasztóan jól csókol. Ahj Cameron Dallas, hogy neked mindenben a maximumot kell nyújtanod, ezzel levéve újra és újra a lábamról!