Boldogsággal ölni |✔

Második

2.hónap

Amikor mindenkinek elmondtuk a hatalmas hírt (amit még ezután sem tudok ép ésszel felfogni) megkértük Lizt, hogy hadd maradjunk itt. Ő pedig csak sírt és sírt. Alig tudott megszólalni, komolyan mondom. Akkor ütöttek neki az anyai ösztönök. Végül belőlem is kihozta a sírást, de ezt Gina a terhességemre fogta, mivel ilyenkor az anyukák sokkal érzékenyebbek. Én mindkettőre hivatkoztam.

- Van itthon valami süti? – turkáltam a hűtőben, sebesen keresve a célomat.

- Ade drágám, bevetted már a vitaminodat?

Ó, igen. Liz annyira lázba jött a terhességem miatt, hogy az azt követő nap már a kisebb bio- és gyógyszerboltokban volt. Hozott nekem rengeteg olyan vitamint, ami nekem és a babának is jó, és amit már rég elkellett volna kezdenem szedni.

Undorító ízük volt. Egyszer Cameron rajtakapott, ahogy Lizzel küzdünk, hogy nyeljem le, mert állításom szerint ennek romlott tonhal íze van. Cameron megkóstolta, de neki ízlett. Ő azt mondta, hogy ennek gyümölcsös az íze, amit nehezen hittem el. Persze, hogy én érzek mindent rossznak, hisz terhes vagyok! Hű, de fura ezt kimondani.

Hazudtam volna azt, hogy bevettem már. Akkor viszont erős lelkiismeret furdalásom lett volna, ezért becsuktam a hűtőt és a konyhapulthoz mentem. Befogtam az orromat és lenyeltem a tablettát, fintorogtam egy sort, Liz pedig kinevetett.

- Soha többet. – mondtam erőltetett hangon, a torkomban még mindig éreztem az ízét.

- Kicsim, még vár rád hét hónap. – mosolygott, hogy törődjek bele. Én pedig csak abba törődök bele, ha Liz azt mondja, van itthon süti!

- Van sütiii? Mondd, hogy van! – könyörögtem úgy, mint amikor ötéves voltam. Összekulcsoltam állam alatt a kezeimet és kiskutya szemekkel néztem rá.

- Nem kellene annyi sütit enned.

- Ebből is látszik, hogy kislány lesz. – mosolyogtam és megfogtam a hasamat.

- Ebben annyira ne legyél még biztos. A kismamák, főleg aki fiút vár, inkább a savanyúságokat eszi. Ha kislány, akkor minden édeset.

- Ebben a két hónapban nem ettem mást, mint édeset. – ráncoltam homlokomat.

- Várj még. – kacsintott és a szekrényből elővett egy csomag kis sütit. Megpusziltam arcát és a kanapéra ültem a srácok mellé. Persze, egyből mindenki elakarta tőlem venni a sütit, de hogyha egyszer éhezem rá, akkor inkább ne. Nem ismerik még a terhes Ade haragját.

Mondanom se kell, hogy délután a vécékagyló fölé görnyedve ültem. Persze nekem a süti mellé ennem kellett savanyúságot – ahogy Liz is mondta -.

- Hé, jól vagy? – simogatta hajamat Cam. Meggyötört arccal fordultam felé.

- Utálok terhesnek lenni. – álltam fel nagy nehezen és kiöblítettem számat.

- Hét hónap. Nyugi. – ölelt át hátulról Cameron mellem alatt és vállamra hajolt.

- Remélem hamar eltelik.

- Te is a kezedben akarod már tartani?

- Ki ne akarná? – vigyorogtam.

- A srácok kezébe nem szívesen adnám. – húzta el száját, de szemén látszottak a nevetőráncai. – Ki tudja, talán valamelyik megpróbálkozik egy szaltóval, és jól lehányja a gyerek.

- Akkor onnantól tudni fogjuk, hogy rád ütött. – nevettem el magam hangosan. Cameron durcásan csak nyakamba temette arcát és beleharapott a bőrömbe. Fejemet hátradöntöttem vállának – tetszett, amit művelt-.

- És ha szőke lesz?

- Akkor rám. – somolyogtam. Kiskoromban szőke hajú voltam, ami most már barna. Kicsit sajnáltam, de beletörődtem. 

- Ahj, akkor legyen kék szemű és barna hajú. Hogy azért rám is hasonlítson már.

- De Cameron. – folytottam el az újra feltörő nevetésemet. – Én pont úgy nézek ki.

- Ahj, lehetetlen vagy. – fordított gyorsan maga felé, és szenvedélyesen megcsókolta ajkamat.

- Tudom. – motyogtam szájába, ő pedig ráharapott alsóajkamra. Keze lecsúszott hátamon, derekamnál sem állt meg. Ahhha, a fenekem a cél. Hát, hadd szenvedjen csak.

Megfogtam két kezét, ami már a csípőmnél volt, és elemeltem. Rákulcsoltam derekamra kezeit, és vigyorgó arccal elhajoltam tőle.

- Komolyan nem nézed el, ha megfogom a feneked? – tátotta el száját barátom.

- Akkor fogd meg Dallas. – csókoltam meg újra.