Reggel elég kómásan ébredtem, gyakorlatilag úgy éreztem magam, mint egy másnapos. Miután sikerült magamhoz térni bevillant, hogy szombat van, ami azt jelenti, hogy hétfőn indulnak a szóbeli felvételik, ezért még ismételnem kellene. Éppen a konyhába igyekeztem, mivel farkas éhes voltam, amikor is bele botlottam Ádiba, akinek az arcán hatalmas vigyor ült – kissé furcsáltam a jó kedvét, hisz ilyenkor egyáltalán nincs jó kedve, sőt vigyorogni pláne nem szokott. De különösebben nem foglalkoztatott a dolog. Épp a rántottámat szeretem volna nyugisan elfogyasztani, mikor is a bátyám közölte a mai „programot".
- Zoi! Tudtad, hogy te vagy a világ legszerencsésebb embere?
- Nem, miért?
- Mert eltölthetsz velem egy fantasztikus napot.
- Hogy mi, nem, nem ez kizárt! – kezdtem el tiltakozni. - Vidd el magaddal Zsófit!
- Nem.
- Miért is?!
- Mert Zsófi nem ér rá.
- Akkor se megyek veled sehova!
- Hát, pedig jössz!
- Csak nem képzeled, hogy a saját akaratomon kívül magaddal viszel?!
- Ha kell beváglak a kocsiba.
- Te nem vagy normális!
- És miért olyan fontos, hogy veled menjek?
- Hát leginkább, azért mert edzésem lesz, na meg elkel mennünk, venni még pár dolgot az indulás előtt.
- Komolyan ezért, huszonegy éves vagy, és kíséretre van szükséged egy vásárláshoz?!
- Lécci, lécci! - nézet rám boci szemekkel.
- Na, jó viszont nem fogunk csigázni, ugyanis nekem még tanulnom is kell.
- Oké, te vagy a legjobb kis húg a világon.
- Tudom – mosolyogtam majd egy puszit nyomott az arcomra.
- Viszont siess, ugyanis tíz perc múlva edzésen kell lennem!
***
Kevesebb, mint öt perc múlva már a kocsiban ültünk, és úton voltunk az edzésre. Mivel az edzés kilenckor kezdődik, és tizenegyig tart, volt két szabad órám. Mivel túl sok mindent nem tudtam csinálni, elkezdtem nézni a fiúk edzését, mondhatom, ennél jobb délelőtti program nem is létezik.A gondolataimat csak a telefonom pityegés zavarta meg egy üzenetem jött Tamarától:
Tami: Szia!Nincs kedved csinálni ma valamit?
Mondjuk, elmehetnénk vásárolni vagy sütizhetnénk egyet, mielőtt elkezdenénk készülni a szóbelikre
Én: Sajna nem tudok menni
T: Miért?
Én: Éppen edzésen vagyok, ugyanis a mai napot Ádámmal töltöm, bár remélem nem az egészet
T: Te és a bátyád?! Együtt töltötök egy egész napot, de hisz legalább már hat éve nem volt semmilyen közös programotok. Egyáltalán mit csináltok?
Én: Igen, én és a bátyám, tudom, de csak azért vagyok vele, mert Zsófi nem tudott vele jönni, egyébként még elmegyünk vásárolni
T: Szegénykém kitartás,na, szia
Én: Na, szia :)
Szuper még meg se kérdezhetem, hogy nincs-e kedve velem nézni az edzést, azt hiszem, ez a nap igazán hosszúnak ígérkezik.
Miután magamra maradtam képtelen voltam az edzést nézni, ami bevallom borzasztóan unalmas volt.Mivel különösen nem érdekel a foci,tudom,ez lehet, hogy furcsán hangzik, hisz a bátyám focista.Nem szoktam meccseket nézni, és kedvenc focistám sincs. Persze Ádám meccseire néha elmegyek és nagyjából ennyi.
A gondolataim menetét egy hangos köszönés - ami nekem szólt -zavart meg, egyből a hang irányába kaptam a fejem, Zsófi volt, úgy látszik, mégis el tudott jönni. Köszöntem neki, majd mosolyogva fordítottam vissza a fejem, amikor is egy szélsebesen száguldó labdával találtam szemben magam. Mivel hirtelen néztem farkas szemet a fenevaddal, nem volt időm kivédeni a labdát. Így egyenesen fejen talált. Egyszer csak iszonyatos fájdalmat éreztem, és ösztönösen a fájó ponthoz kaptam, majd észrevettem, hogy vérzik az orrom éreztem, hogy elkezdenek, potyogni a könnyeim. Nagyon meg voltam ijedve, mivel még soha nem vérzett az orrom. Majd láttam a fiúkat, akik mind rezzenéstelen arccal néztek, kivéve Ádámot, aki hirtelen elsápadt közben ijedten nézet rám. Miután látták, hogy nem vagyok jól, egyből oda siettek a lelátóhoz.
- Istenem, Zoé jól vagy?! Úristen, nagyon sajnálom – mondta Szalai.
- Semmi gond, csak nagyon fáj az orrom. Mellesleg most már tudom,milyen érzés, amikor a földet eltalálja egy meteor.
Eközben Gabi és Dzsudzsi próbált nyugtatni,Szalai a fejét fogva továbbra is rémült arccal vagy százszor bocsánatot kért. Eközben megérkezett Ádi egy zacskó jéggel és egy elsősegélydobozzal, majd a fiúk elláttak. Közben próbáltak felvidítani, miután látták rajtam, hogy megjelent egy kis mosoly az arcomon, ők is elkezdtek mosolyogni, még Szalai is.
- Na,látjátok, fiúk még orvosra sincs szükség, ha itt vagyok én, kész Doktor Bubó vagyok! Úrszula kedves!Kérem, hívja a következő beteget – szólt Balázs közben pedig Bödére nézet, aki vette az adást és ő is beszállt a „műsorba".
- Kérem a következőt!
Erre mindenki hatalmas nevetésbe kezdet, majd elbúcsúztunk a többiektől, és folytattuk utunkat a kórházba egyenesen a sürgősségire, ugyanis az orrom elég csúnyán bedagadt.
***
Alig tíz perc múlva, már a sürgősségin ültünk én, Zsófiés a két Ádám. Halálos csend uralkodott köztünk, amit Zsófi tört meg.
- Zoé, nem kérsz esetleg valamit, fiúk?
- Én kérek egy üveg vizet.
- Én egy kávét - mondta Szalai.
- Rendben máris hozom. Ádi nincs kedved velem jönni?–kérdezte Zsófi.Ezzel megragadta Ádám karját.
- De szívesen megyek - mondta a bátyám.
Végül ketten maradtunk a váróban, én és Szalai. Most rajtam állt a sor, hogy meg törjem a csendet, és ezzel együtt a levegőben lévő feszültséget.
- Kedves tőled, hogy elkísértél minket.
- Ugyan ez természetes, én miattam vagyunk itt, az a legkevesebb, hogy veletek jöttem.
Eközben megérkeztek Zsófi és Ádi. Zsófi átnyújtotta az üveget, majd bele kortyoltam a vizembe, ami ezek után kifejezetten jól esett. Alig telt el egy perc, már szólítottak is minket. Zsófi és Szalai azt mondták kint maradnak, viszont továbbra is láttam Ádám arcán a bűntudatot és az ijedtséget.
- Nyugi nem lesz, semmi baj nem a te hibád ez az egész, csak egy szerencsétlen véletlen, ne emésztd magad emiatt – mondta Zsófi azzal Ádival bementünk.
ESTÁS LEYENDO
Én és a bátyám Nagy Ádám
FanficNagy Zoé vagyok egy átlagos tizennyolc éves lány aki gőzerővel készül az egyetemi életre. Az életem teljesen hétköznapi leszámítva egy dolgot hogy a bátyám Nagy Ádám a válogatott tagja, akivel az élet nem is olyan könnyű.