Én és a bátyám Nagy Ádám

3.rész

Másnap reggel elég álmosan, és idegesen keltem, mivel eljött számomra a vég, a várva nem várt hétfő. Elsősorban azért, mert nem aludtam az éjjel semmit, másrészt iszonyatosan izgultam. Miután sikerült kimásznom az ágyamból, egyből a konyha irányába folytattam az utam, ugyanis szükségem volt egy kávéra, mivel a szemeim szó szerint összeragadtak. Mikor beértem a konyhába megláttam anyát, aki pontosan olyan friss volt, mint minden reggelen, bárcsak most én is ilyen friss lennék.

- Jó reggelt kincsem!

- Neked is!- nyöszörögtem olyan álmos hangon, mint a bátyám, majd a kávés bögrémért és a kávéfőzőért nyúltam.

- No, no, no, óvatosan azzal a kávéval nem lenne túl jó, ha felpörögnél – mondta anya közben szúrós szemekkel nézett.

- Jó, jó –majd visszaöntöttem a bögrém tartalmának egy részét.

Eközben megérkezett a bátyám, aki láthatóan nem volt képben, ugyanis nekem jött a kávém pedig egyenesen rajtam landolt. Szerencsére csak a pizsama felsőm lett kávés. Már most leginkább Ádám hülyesége hiányzott, az így is romokban lévő idegrendszeremnek, ezért természetesen kiakadtam elég rendesen.

- Te mégis mit képzelsz, hogy lehetsz ilyen pofátlan?! –mondtam már szinte üvöltve.

- Jól van, nem kell ennyire felkapni a vizet véletlen volt, különben is csak a pizsamád lett olyan, nem valami drága gönc.

- Ne kapjam fel a vizet!? Most komolyan még egy bocsánatkérés is nehezedre esik!

- Már bocsánatot kértem szerintem meg jobban teszed, ha lenyugszol.

- Nem hiszem el, hogy neked minden reggelemet tönkre kell tenned, most komolyan miért nem tudnál egyszer nem keresztbe tenni!

Azzal elviharzottam a szobámba, és elkezdtem sietősen készülődni. Ami a ruhát illeti könnyű dolgom volt, viszont a hajam egy kis fejtörést okozott, végül sikerült, alig fél óra alatt elkészülnöm. Majd lerohantam anyához, aki konyhába éppen kávézgatott, hogy elbúcsúzzak tőle erre ő a kezembe nyomot egy „túlélő csomagot", ami egy tábla csokiból, egy üveg vízből és egy csomag szőlőcukorból állt. Ez nagyon kedves volt anyától, mivel sietnem kellett gyorsan megöleltem, és nyomtam egy puszit az arcára, majd sietős léptekkel mentem a buszmegállóba, ahol Tami már várt rám.

***

Kicsit több mint tizenöt perc múlva már a suli aulájában sétáltunk a termünk felé, ahol már a többiek elég türelmetlenül vártak, hogy túl legyenek ezen az egészen. Mindenki csendben ült, közben azon agyaltam, hogy a barátnőm hogy lehet ilyen nyugott, legalábbis annak tűnt. Komolyan nem értem, hogy lehet valaki ilyen, szerintem nincs még egy ilyen személyiség, mint ő. A gondolataimat Tami zavarta meg, ugyanis mivel reggel nem ittam kávét, hozott nekem egy nagy adagot. Jó barátnőhöz híven próbálta oszlatni a bennem felgyülemlő idegességet, ami kezdett kitörni belőlem. A „pszichológiai terápiánkat" egy mindkettőnk számára igazán kedves személy zavarta meg. Elég feltűnően sétált a folyosón közben végigmért minket, na meg lenézően mosolygott. Miután arrébb billegett a közel húszcentis magas sarkújában, mondanom sem kell a folyosón lévő fiúk úgy bámulták, hogy szinte már csorgott a nyáluk. Közben Tamival lesokkolva álltunk, a közel egy perce történtek előtt.

- Ez meg mit keres itt?! - nézett rám döbbenten.

- Fogalmam sincs - néztem rá kérdő arccal.

- Nem úgy volt, hogy sulit váltott mivel beindult a modell karrierje? – vetettem fel a kérdést.

- Hát úgy látszik szegénykémet túl csúnyának találták – őszintén kicsit sem éreztem iróniát a hangjában.

- Hát ezt már nem tudjuk meg egy biztos, hogy most itt van.

- Jaj, közelít! - hallom a barátnőm örömteli hangját.

- Várj, de nem egyedül, hanem a két rózsaszín buldogjával!

- Remélem nem beszélgetni jött- mondtam, de késő volt ekkor ugyanis...

- Szia Tam! – mondta a szőkeség elég kedvesnek tűnő hangon.

- Te most komolyan mit képzelsz magadról, hogy ide pofátlankodol?!

- Én csak bocsánatot szeretnék, kérni a múltkori miatt nem gondoltam komolyan mellesleg tudod, hogy legjobb barátnők vagyunk.

- Most komolyan mi a francot képzelsz magadról, még van bőr azon az agyon mázolt pofádon!

- Tudod, mit akkor foglalkozz a kis fruskabarátnőddel! – szemei dühösen villantak rám.

- Hát képzeld százszor jobb ember, mint te, neki nem az számít, hogy épp mi van rajtam vagy, hogy épp milyen a sminkem, ő úgy fogad el, ahogy vagyok! – kelt a védelmemre Tamara.

- Ó, igen akkor legyetek boldogok, de aztán ne rohanj hozzám hogy az új pasid dobott! - itt már nálam is betelt a pohár:

- Mond te ez komolyan gondoltad? Az egy dolog hogy engem sértegetsz, de semmi jogod nincs ahhoz, hogy így beszélj Tamarával a történtek után! – kelek most én a barátnőm védelmére.

- Húúúú, milyen szókimondó kis ribi lettél, azt hiszed, hogy most megijedtem?! – néz rám lesajnálóan, de nem tudja, milyen vagyok, ha igazán dühös vagyok.

- Nos, én legalább nem vagyok olyan ribanc, mint te, akinek csak az számít, hogy tönkre tegye mások életét, na meg, hogy épp kivel jöjjön össze!

- Inkább menj innen a kis rózsaszín buldogjaidhoz ők pontosan ugyan olyanok, mint te! – jött vissza Tamara hangja.

- Ó igazán csak hogy tud, ezt még kamatostul visszakapod!- azzal visszabilleget a buldogjaival a folyosó legvégére bár nekem mindegy, ha a világ végére megy, csak ne lássam azt a szánalmas rusnya fejét.

Szúrós szemmel néztem, ahogy egyre távolodnak közben szétvetett a düh. Nem is értem, miért vannak oda úgy érte a tanárok egy nagyképű liba, aki mindenkinek adja az álszentet. Miután sikerült lenyugodnom láttam a barátnőm arcán, ahogy a régi sebek feltépődtek, ettől csak még dühösebb lettem.

- Köszönöm, hogy kiálltál értem! – kezdett hálálkodni, pedig semmi szükség nem volt rá, ő többször tette meg értem, mint én ő érte.

- Ugyan ez természetes hisz a legjobb barátom vagy.

- Figyelj nem éri meg,e miatt a kacsaszájú liba miatt szomorkodnod!

Ekkor eszembe jutott amikor Tami állt ki értem, és attól kezdve lettünk legjobb barátnők.

- Te is mindig ezt mondtad, eljött az idő hogy megháláljam, most én öntöm beléd a lelket – mikor megláttam a mosolyt Tami arcán megnyugodtam.

Kis idő múlva megérkezett az osztályfőnökünk, aki nagyon kedvesen köszöntött minket, majd elmondta a kis bátorító beszédét, ami az írásbelin is elég ösztönzően hatott. Viszont amikor épp indult volna vissza meglátta az orrom, amin egy hatalmas fehér tapasz díszelgett nagyon meglepődött.

- Úristen Zoé mi történt?!- nézett rám csodálkozva közben megfogta a két vállam.

- Eltört az orrom.

- És mégis hogy történt, és ugye nem súlyos?

- Nos, a bátyám edzésén, fejen talált egy labda, és szerencsére nem.

- Jaj, szegénykém mihamarabbi gyógyulást kívánok, na meg sok sikert!

- Köszönöm! – azzal el is ment.

***

Úristen el se hiszem, hogy túl vagyunk rajta, olyan jó érzés. Szerencsére alig két óra múlva végeztünk, és még Izabella sem botlott belénk hálaistennek! Miután végeztünk, arra gondoltunk a barátnémmal, hogy elmegyünk kávézni-sütizni, soha nem voltam még ilyen boldog, ez volt életem egyik legstresszesebb és egyben legboldogabb napja.