Tűz és víz vagyunk

8. fejezet - Lady Eliana

                                                                                   Katara

Idejét se tudtam, mióta lehettem bezárva oda. Egy napja? Két napja? Vagy talán három is volt már? Csak akkor láttam némi fényt, mikor bejöttek hozzám, hogy enni adjanak. Teljesen elvesztettem az időérzékem.

Legalább öten állták körül az ajtóm, míg ettem, és mindig volt két állandó őröm. Nem volt érdemes meneküléssel próbálkozni. Meg aztán, hova mentem volna a nyílt tengeren?

Egyik alkalommal hallottam, amint az őrök összeröhögtek, hogy milyen jól átverték az Avatárt. Szándékosan úgy tettek, mintha a Föld Királysága felé hajóztak volna tovább, aztán hajnalban irányt váltottak a Tűz Országa felé. Én is éreztem, ahogy megfordulunk.

Biztosra vettem, hogy Aangék tévúton haladnak. Sosem fognak rám találni! Hacsak nem jöttek rá, hogy ezek a disznók a tűzhadsereg tagjai. Erre igen kevés esélyt láttam. Ha pedig mégis jó helyen keresnek... a Tűz Országa még mindig hatalmas. Úgy el fogok ott tűnni, mint tű a szénakazalban.

Egyik reggel – legalábbis feltételeztem, reggel volt – a zár kattanására ébredtem. Az egyik, nagydarab férfi betrappolt hozzám, és úgy közölte velem a tragédiát, mintha örülnöm kéne:

- Na, madárkám, megérkeztünk!

Csak akkor tűnt fel, hogy valóban állt a hajó. Még abba a kis, ablaktalan raktárba is beszűrődtek a külvilág hangjai: a tolongó embertömeg zsivaja, a harsány kiáltások. Egy kikötőben voltunk.

A férfi felrángatott a földről, és felfelé tuszkolt a rozoga, nyikorgó falépcsőn. Már csak a csuklóim voltak összekötve magam előtt. De a kulacsomat már réges-rég elvették, nehogy véletlenül is támadásba lendüljek. Odalent egyetlen fegyverem az a kis fiolányi víz volt, amit még Pakku mester adott. De ha alkalmam is lett volna használni, akkor sem pazaroltam volna el erre a csőcselékre. Tudtam, hogy lesz, mikor sokkal nagyobb szükségem lesz rá.

Nagy nehezen felbotorkáltam a homályból a végtelennek tetsző lépcsőn, egyenesen a szabadba. A könnyem is kicsordult a hirtelen támadt fényességtől. Szinte vakított a reggeli Nap. Mohón, felszegett fejjel szívtam magamba a friss, virágillatú levegőt. Egy örökkévalóságot töltöttem egy dohszagú lyukban, ahol ujjnyi vastagságú porban ültem, szóval olyan volt ez nekem, mint egy morzsányi Paradicsom a pokol legsötétebb bugyrában. De nem élvezhettem sokáig. Egy pillanattal később már továbblökdöstek. Mosdatlanul, szutykos arccal botladoztam le a fedélzetről, végig a mólón, egyenesen a forgalmas, nyüzsgő piactérre. Mindig is kíváncsi voltam, mint egy kislány, és bár a reményvesztettség még mindig ott kavargott bennem, érdeklődve nézelődtem – már amennyire lehetett bámészkodni az engem közre fogó katonák közt. A tarka ruhás kalmárok és kofák rikkantva kínálták áruikat: halat, zöldséget, kelmét, drága selymet, illatos fűszert. A vevők egymást taposva próbáltak alkudozni. Észre sem vettek minket. Annyi féle ember, annyi féle illat... nem úgy nézett ki, mint egy rabszolgavásár. Mertem remélni, hogy nem is az. Ám szembe kellett néznem a szomorú ténnyel, hogy az én helyzetemben nem remélhetek semmi jót.

A katonák szoros gyűrűt alkotva vezettek a piac végéig. Lassanként megritkultak a hangulatos standok, elapadt az emberek folyama. Egyetlen, fadeszkákból összetákolt bódé árválkodott, jó messze a többitől. Nem volt valami feltűnő. Ezt a helyet már sokkal inkább el tudtam volna képzelni, mint miniatűr feketepiacot. A bódé mögött morózus, idősödő, hosszú szakállú férfi könyökölt. Fekete szeme fölött olyan sűrű szemöldök ült, hogy a madár is vígan fészket rakhatott volna benne.