Tűz és víz vagyunk

10. fejezet - Az új hercegné

                                                                                     Katara

Le kellett ülnöm. Félő volt, hogy megint elájulok. Mitévő legyek most? Ha elmondom ennek a szemétnek, hol van Aang (amit egyébként nem is tudok biztosan), elárulok egy barátot, és nem utolsó sorban a saját bátyámat is. Ha viszont hallgatok, veszélybe sodrom a népem! És még csak nem is mondhatom, hogy nem megyek hozzá Zukóhoz! Eddig terveztem, hogy kosarat adok neki, de akkor vagy börtönbe vetnének, vagy kivégeznének. Bár... ha meghalok, nem lesz, aki kicsit is nyomra vezesse ezt a becsület-mániás idiótát, és nem lesz, akit zsarolhatna a saját törzsével. Viszont nem akadályozhatom meg örökre, hogy rátaláljon Aangra. Zukót ismerve a föld alól is képes előkeríteni őt. És ha kivégeznek... végleg megfosztom magam a reménytől, hogy még életemben látom a szeretteimet.

- Katara? – Lin hajolt le hozzám. Már jó ideje szólongathatott – Minden rendben?

- Nem. – sírni kezdtem – Semmi sincs rendben.

- Igaz, hogy valójában a Déli-sarkról származol? – súgta - És, hogy ismered az Avatárt?

- Hallgatóztál, ugye?

- Bocsáss meg... nem kellett volna beleártanom magam.

- Lin, nagyon szépen kérlek, senkinek ne szólj egy szót se arról, amit hallottál! – ragadtam meg a kezét rémülten - Könyörgök!

- Eszembe se jutott! Lakat lesz a számon, az életemre és Terrára esküszöm!

Terrára? Szóval, a Föld Királyságába való. Hova máshova? Tudtommal csak ott vannak gyarmatok.

- Köszönöm. – néztem rá hálásan. Szédülni kezdtem. Nekidőltem a szófának.

- Jól vagy? – ijedt meg Lin.

- Persze, csak szédülök egy kicsit...

- Mikor ettél utoljára?

- Úgy... két napja.

- Micsoda?? Akkor ez a bajod! Rögvest hozok enni!

Egy perc múlva el is tűnt. Nem bántam. Nagyon kedveltem, már akkor. De muszáj volt egyedül lennem. Sírni akartam. Azt hiszem, Lin is tudta, hogy nem az éhség volt az egyetlen bajom. Pontosabban: ez volt a legkisebb bajom.

*

Egész nap bánhattam, hogy ettem. Most, hogy volt valami a gyomromban, csak még jobban kavargott. Bármit csináltam, nem kötött le. Ha járkáltam, az volt a baj, ha leültem, az volt a baj. Csak arra tudtam gondolni, mi vár még rám aznap este. Esküvő. Díszvacsora egy asztalnál az ellenségeimmel. Nászéjszaka, olyasvalakivel, akinek az érintésétől is rosszul voltam! Ha tehettem volna, szakadatlanul zokogtam volna – de tartottam magam. A kétségbeesésnél fontosabb volt, hogy kitaláljam, hogyan szökhetnék meg. Sorra jutottak eszembe a vadabbnál vadabb ötletek... egyik se volt használható.

Lin idő közben az esküvői ruhámért is elment. Mikor kisvártatva kopogtattak, csodálkoztam, hogy ilyen hamar megjárta. Túl hamar. Várjunk... miért kopogna? Csaknem Zuko jött vissza? Ha ő az, ne számítson rá, hogy megtűröm itt! Lassan az ajtóhoz mentem (még nem szoktam hozzá, hogy elég lenne annyit mondanom, szabad), és kinyitottam. Váratlan vendég állt előttem. Iroh tábornok, Zuko nagybátyja.

- Bejöhetek? – kérdezte, halványan mosolyogva.

Nem tűnt meglepettnek, amiért én nyitottam neki ajtót. Zuko nyilván már elsírta neki, hogy én leszek a felesége. Nem tudtam, melyikünk sajnálta ezt jobban.