Tűz és víz vagyunk

13. fejezet - Tanulj illemet

                                                                               Katara

Egyetlen előnyét láttam annak, hogy férjhez mentem. Már hajnalban sétálhattam a palota kertjében, anélkül, hogy bárki zavart volna.

Az udvar ilyenkor még néptelen volt, nem kellett attól tartanom, hogy összesúgnak rólam, vagy mutogatnak rám. Csak én voltam és a természet. Bár a palota nem jelentett számomra többet egy luxusbörtönnél, el kellett ismernem, nem restek a kertészek. A világ másik felére kerültem, a déli féltekére, így őszből tavaszba csöppentem. A kert már javában éledezett. A falakra virágzó liánok futottak fel, a kövekkel kirakott ösvények mentén katonás sorba rendezett vörös rózsabokrok álltak két oldalt. Virágba borultak a cseresznye- és akácfák is. Ezerféle, tarka orchidea és liliom ringott a szellőben. A levegőben összekeveredett az illatuk. A kert közepében tavacska állt, tele fehér, kéttenyérnyi tavirózsákkal. A tó fölött híd ívelt át. Épp készültem rálépni, hogy beláthassam róla a tavat, mikor beszédet hallottam a távolból – vagy inkább ordibálást.

- Hogy lehetsz ennyire hálátlan?! Azok után, hogy olyan jól megfizetlek, képes lennél cserbenhagyni??!

Mi folyik itt? – a hang irányába néztem. Zuko húgát láttam, amint letorkol egy cselédlányt. Közelebb osontam.

- Kisasszony, csupán egy hetet kérek, utána visszatérnék... - szegény teremtés majdnem sírt.

- Én pedig egy napot se adok! – fröcsögte a sógornőm – Minek mész egyáltalán férjhez? A házasságnál nincs értelmetlenebb badarság! Maradj hajadon, jobban jársz, mintha életed végéig mosnád egy férfi kapcáit!

Ha jól értem, ez a nő nem képes adni a komornájának egy hét szabadságot, hogy férjhez mehessen? Ebben a családban senki sem normális!

- Ha most elmész, te liba, többet vissza se gyere!

Azt hittem, rosszul hallok. Tényleg képes...?

- De hercegnő...

- Ne bőgj itt nekem! Takarodj a szemem elől, míg szépen mondom!

- Kérem, ne küldjön el... - sírta a lány.

Ami ekkor történt, sosem felejtem el. A hercegnő ujjából apró láng szökkent elő, közelebb rántotta a lányt. Csupán milliméterek választották el az arcát a megégéstől.

- Imádkozz, hogy gyors legyen a kezem! – sziszegte a most már biztosan őrült legújabb rokonom.

Képtelen voltam végignézni, ahogy megégeti szerencsétlent. Felé rohantam, és menet közben hasznát vettem a kistónak: a víz úgy követte a testem mozgását, mint egy harmadik kar, amely kinyúlt a medréből. És tetőtől talpig eláztatta a hercegnőt, pont időben ahhoz, hogy ne árthasson a lánynak. A cseléd persze nem bánta, hogy neki is jutott az ajándékomból. Örült, hogy a sógornőm elereszti. Új célpontja akadt. Én.

- Hogy merészeled...? – úgy meredt rám, mint az ugrásra kész kardfogú szarvasoroszlán.

- És te milyen jogon akarsz kárt tenni valakiben? – viszonoztam a pillantását.

- Mint a Tűz Urának lánya, megparancsolom, hogy maradj ki ebből, te kis senki!!

- Én pedig, mint a koronaherceg felesége, megtiltom, hogy akár csak kezet emelj erre a lányra! – csaptam le a magas labdát. Akkor mondtam ki először: a koronaherceg felesége vagyok. Nem hangzott olyan jól a fülemnek. Ellenfelem viszont remekül szórakozott.