Tűz és víz vagyunk

4. fejezet - Helyettem is döntött

                                                                                  Zuko

Az ezüstös telihold már magasan járt, én mégsem tudtam aludni. Gondolataimba merülve néztem a sötét, végtelen tengert a hajóorrnál állva. A hullámok tajtéka megadóan súrolta a hadihajó fekete fém oldalát, utat engedve neki a tintaszínű vízen.

Még akkor se bírtam felfogni... apám visszavonta a száműzetésem. Olyan volt, mintha álmodnék. Hányszor láttam már magam előtt ezt a pillanatot! Csakhogy ez most valóságos volt. Kétszer is megcsíptem magam, mire elhittem. De vajon miért? Hogy-hogy meggondolta magát? Három éve kijelentette, hogy többé nincs fia, és, hogy „árulókra" nincs szüksége... egyértelműbben nem is adhatta volna tudtomra, hogy az életben nem akar látni. Erre váratlanul feltűnik Azula, és két tőmondatban közli velem, hogy apa meggondolta magát, és jöjjek haza vele, rögtön. Ez nekem gyanús... de talán csak ideges vagyok. Talán tényleg... megbánta.

- Hűvös az este. Náthásan akarsz apánk elé járulni? – hallottam a hátam mögül a húgom hangját.

- Csak két percre akartam egyedül lenni, hogy kiszellőztessem a fejem, de látom, te itt se hagysz békén.

- Zuko! Hát így kell bánni a testvéreddel, akit három éve nem láttál? – mímelt sértettséget Azula.

- És aki jóízűt kacagott rajtam, mikor apánk kitagadott! – vetettem a szemére.

- Gyermek voltam, nem fogtam fel, micsoda büntetést kaptál. Nem szolgáltál rá...

- Kár erőlködnöd – fordultam felé – nem hatsz meg! Valld be, szerettél egyke lenni!

Már nem tudta elrejteni sunyi félmosolyát:

- Hmm... túl jól ismersz!

- Ha már kijöttél boldogítani, inkább azt mondd meg, miért hív haza apa?

- De hát már mondtam! Rájött, hogy a család fontosabb, mint a gyűlölködés...

- Azula, ne nézz bolondnak! Mi az oka valójában?

- Reménytelen eset vagy! – sóhajtott – Megtudod, ha hazaértünk! – ezzel ott is hagyott volna, de utána mentem, és magam felé fordítottam.

- Ha ez valami csapda, azt te bánod meg legelőször!

- Ez fenyegetés? – Azula hűvösen lehámozta magáról a kezem – Ne félj, nem akar csapdába csalni. – újra sarkon fordult. Valahogy az volt az érzésem, őt is bosszantja valami. Láttam az arcán az alig leplezett savanyú kifejezést. Biztos csak az böki a csőrét, hogy hazajövök. Lehet, hogy tényleg nincs itt kelepce?

Ekkor visszanézett egy pillanatra, mielőtt lesétált volna a lépcsőn, a kabinok felé:

- Bár rajtad múlik, minek fogod fel! – rosszmájú mosolya elterült arcán – Menj inkább aludni! Késő van. Hajnalban már kikötünk.

Nem is lenne önmaga, ha nem ezzel búcsúzott volna el! – gondoltam idegesen – Ezt hogy értette? Hiába tesz úgy, mintha a világ legártatlanabb teremtése volna. Elárulta magát. Ha nem is mondja el, mit tud, annyiban már most biztos lehetek, hogy a Tűz Ura nem a hirtelen feltámadt apai ösztönei miatt akar látni. Tervez valamit.

*

Száműzöttként távoztam innen. Most hercegként térek vissza. Erre várok már mióta... mégis... most, hogy már csak egy hajszál választ el a célomtól, inkább vagyok frusztrált, mint boldog. – állapítottam meg keserűen, miközben már vészesen közel értem a palotához a gyaloghintóval. Legszívesebben kiszóltam volna a cipelőknek, hogy lassítsanak, nem olyan sietős - Szégyennel tölt el a tudat, hogy képtelen voltam egy gyerek elfogására. Mindjárt büszkébben térnék haza, ha az Avatárt is magammal hozhattam volna, rabláncon! Na meg... sehogy se hagy nyugodni, amit Azula mondott múlt éjjel. Rajtam múlik, minek fogom fel, mi? Ezzel mindent elárult. Miért nem láttam előre, hogy ez egy hatalmas csel?! Már nincs visszaút. Akármi is lesz, apám elé járulok!