Tűz és víz vagyunk

14. fejezet - Torkig vagyok vele

Sziasztok!

Pofátlanul és szemérmetlenül hosszas hallgatás után véééégre valahára meghoztam az új fejezetet. Nagyon sajnálom, hogy egész idáig lapítottam, mint kutyagumi a fűben, de az az igazság, hogy hol időm, hol pedig egy fia ötletem nem volt, hogyan is kéne folytatni. Ezennel visszatértem, és igyekszem hozni a részeket, de nem tudok konkrét időt mondani. Az biztos, hogy nem akarom még egyszer ennyire elhanyagolni ezt a sztorit, és Titeket se! :) Köszönöm szépen a türelmet, és a biztató kommenteket is. Sokat jelent, hogy ennyien szeretik, amit csinálok! Jó olvasást!

Puszi! :*

-----------------------

Zuko

Ha tudom, hogy ez lesz, inkább maradok száműzetésben! Ki gondolta volna, hogy még vissza fogom sírni azt az időt, mikor cél nélkül bolyongtam a nyílt tengeren, és csak egy nagy senki voltam? De még ez is jobb volt, mint egy olyan nőszeméllyel bájologni, akitől kiráz a hideg! Ó, nem, az apámnak nem volt untig elég, hogy elvettem egy jöttment víziparasztot, még együtt is kellett mutatkoznom vele az Agun-ünnepen – persze, hadd lássa csak mindenki, hogy egy neveletlen senkiházi! Mit számít a Tűz Urának, ha szégyenkezem miatta? Csakhogy az én szégyenem részben az apámé is. Valószínűleg ezért vette a fejébe, hogy úrihölgyet faragtat a kedves nejemből. Sok sikert, apa! Őszintén – bár nem túlzottan – remélem, hogy sikerül a terved, mert ha nem, esküszöm a négy istenre, hogy hajóra szállok, és többet engem nem látsz! Fütyülök a trónra!

Nagy kár, hogy nincs az a hajó, ami megmenthetne attól, hogy az egész napomat a némberrel töltsem! Mert a hagyományoknak megfelelően a királyi, azaz jelen esetben hercegi párnak kell megnyitnia az ünnepséget, méghozzá tánccal. Amit jóval a nagy nap előtt be is kell tanulni. Pompás!

A nagyteremben kellett találkoznunk. Ironikus, hogy a balsors mindig ebben a csarnokban ért utol. Itt kellett próbálnom a táncot Katarával, alig egy hete itt lett a feleségem, és... apám itt égette meg az arcom, mielőtt kimondta, hogy nem vagyok a fia. Nem csodálkoztam azon, hogy még mindig megremegett a térdem, ahogy átléptem a küszöböt. Szinte láttam a mennyezetig feltörő lángcsóvákat, újra éreztem a perzselő forróságot... és mintha ismét belém hasított volna az a semmihez sem hasonlítható fájdalom. Apám gyűlölettel átitatott szavai a fejemben zúgtak. A gyomrom bukfenceket vetett. Nem szerencsés dolog, mikor az ember épp táncolni készül. Megálltam egy percre, és egy oszlopba kapaszkodva vártam, hogy kicsit összeszedjem magam.

- Felség? Minden rendben?

Felpillantottam a csiszolt kőpadlóról. Egy aggodalmas, szürke szempár pásztázott. A tulajdonosa, a hajlott korú Fao afféle ceremóniamester volt. Ő felelt a legfontosabb szertartásaink és ünnepeink megszervezéséért. Jelen esetben pedig ő tanította be drága hitvesemnek és nekem a koreográfiát.

- Persze, Fao mester, jól vagyok. – töröltem meg a homlokom.

- Nagyon sápadt felséged, biztos ne küldjek orvosért?

- Nem szükséges, egy perc, és összeszedem magam. – sóhajtottam mélyen, kihúzva magam – A... feleségem nem érkezett még meg? – remélem, lehet még pár nyugodt percem.

- Egyelőre nem, felség. De bármelyik pillanatban itt lehet.

Én is ettől félek.

Alig, hogy az öreg befejezte a mondatot, kitárult a nagyterem ajtaja, és egy őr lépett be rajta. Vigyázzba vágta magát, és teli torokból bekiáltotta a visszhangos helyiségbe:

- A méltóságos Eliana hercegné érkezik!

Nehezen, de elfojtottam egy gúnyos horkantást. Cifra név ez egy törzsi némbernek. Már jön is! Olyan kimérten lépdel, mint egy született úrinő; felszegett állal, a ruháját kissé megemelve vonul, nehogy rálépjen az anyagra. Nocsak... mégsem találnak süket fülekre az etikett órák? A végén tényleg kecses dámát faragnak a parasztból. – ez a gondolat csupán a pillanat töredékéig merült fel bennem. Egészen pontosan addig, amíg a némber meg nem állt előttem, és meg nem szólalt: