15 éves kortól ajánlom!
Egy háború sújtotta világban, ahol már senki sem tudja, mi a béke, mindenki az Avatártól várja, hogy egyensúlyt teremtsen. De nem ő az egyetlen, aki segíthet véget vetni a szenvedésnek: Katarát akarata ellenére hurcolják a Tű...
- Látsz valamit, Aang? – körülbelül percenként tettem fel ezt kérdést. Tudtam, hogy úgyis nem lesz a válasz, mert én is hiába kémleltem a szürke vizet a felhők közül, egy fia hajót nem láttam.
- Semmi... - sóhajtott elkeseredetten Aang – Mintha elnyelte volna őket a tenger.
- Normális vagy te?! Felfogod, mit mondasz?! Nagyon remélem, nincs igazad! – most már azért is aggódhattam, hogy mi van, ha elsüllyedt a hajó.
- Bocsáss meg, kicsúszott! – nézett rám bűntudatosan, mielőtt tovább fürkészte volna a se vége se hossza vizet.
Tudtam, hogy ő is okolja magát. De szentül hittem, hogy nem annyira, mint én. Hiába Aang ötlete volt, hogy szálljunk le arra az átkozott bárkára, én ugyanúgy adtam alá a strucclovat. Hogy letorkoltam szegény Katarát, mikor megmondta előre, hogy rossz ötlet! Egyikünk se hallgatott rá. Pedig nekem tudnom kellett volna, hogy hülyeség csak úgy hozzácsapódni valami vadidegen bagázshoz! Csak a gyomromra hallgattam. És tessék! A húgomat elrabolta egy rakás szemétláda!
- Ki tudja, mit tesznek vele... - mormoltam inkább csak magamnak, de persze Aang se volt süket. Úgy szorította a gyeplőt, hogy kidagadtak az erek a kezén – Talán rabszolga kereskedők. – folytattam, szándékosan hergelve magam – Vagy mi van, ha... - nem is mertem kimondani. De Aang enélkül is tudhatta, mire gondolok. Azt hittem, elhányom magam. Láttam a lelki szemeim előtt, ahogy Katarát meggyalázzák, és a tengerbe dobják, mikor ráunnak.
Alig vettem észre, hogy sírok. Utoljára akkor sírtam, mikor apa elment a háborúba. Minden áron vele akartam tartani. Ahogy néztem a távolodó hajók körvonalait, azt hittem, az életem legrosszabb napja. De ami most történt, az mindenen túltett. Nem tudtam megakadályozni, hogy anyát megöljék. Azt sem, hogy apa elhajózzon akkor reggel. De az ellen tehettem volna, hogy Katarát is elvegyék tőlem! Az egész az én hibám! Semmibe vettem a rossz előérzetét. Soha nem vettem eléggé komolyan, amit mondott – pedig hányszor igaza volt! Évek óta ő volt az egyetlen, aki az utamba állt, mielőtt hülyeséget csináltam volna (igaz, nem mindig sikerült megakadályoznia benne). Vigyázott rám, úgy, mint egy anya – pedig ő volt a fiatalabb. Az én feladatom lett volna megóvni Katarát mindentől. Ám akkor világossá vált, hogy elbuktam. Nem voltam jó bátyja. Későn jöttem rá, mennyire fontos nekem. Megrémített a gondolat, hogy talán sosem láthatom többé, nem ölelhetem meg, és nem mondhatom el neki, mennyire sajnálom!
Hatalmasat üvöltöttem. Aang megütközve nézett rám. Ilyennek még biztos nem látott azelőtt.
- Mi a jó francért keressük egyáltalán azt a hajót??! Szerintem el is tévedtünk! Aang, egyféleképp találhatjuk meg Katarát: ha elmegyünk oda, ahova eddig is tartottunk! A Föld Királyságába!
- Sokka, nem tudhatjuk biztosan, hogy ezek onnan jöttek. Biztos nem kereskedők voltak. Inkább kalózok, akik elkötöttek egy pár kereskedőhajót. Mostanra lehetnek bárhol.
- Igazad van, de van más ötleted? A Föld Királysága nagy és gazdag. Ha kalóz lennék, többször is visszamennék oda. Nem tudunk másból kiindulni, csak abból a jelképből, amit a hajók oldalán láttunk.
- Hát, az alapján, hogy nem kellettem nekik túsznak... nem hiszem, hogy a tűz népe lehet emögött. – sóhajtott – Irány a Föld Királysága!
Előkaptam a térképet és az iránytűt. Nagyjából meg tudtam állapítani, merre járhattunk, mikor azok a mocskok elvitték Katarát (csak remélni mertem, hogy nem váltottak irányt, míg aludtunk). Tudtam, melyik égtáj felé fordultak, mikor átszálltak a másik hajóra – természetesen arra kerestük őket. És szerencsénkre pont útba esett egy félsziget, ami a Föld Királyságához tartozott.
- Aang, tartsuk az irányt! Az Opál-félszigetre megyünk! – megmentünk, Katara! Tarts ki, kérlek!
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
