Save me Clifford! ( befejezett)

7.

- Mért hazudtál neki arról, hogy hol vagy? - Jön utánam Michael.

- Neked ehhez semmi közöd! - Fordulok felé.

- Page légy kedves! - Pirít rám anyám. Én csak megforgatom a szemem, ideje bunkónak lenni, talán akkor mindannyian megutálnak, és nem kell ide jönnöm többet.

- Élveztem ezt a kis családi ebédet, de nekem most mennem kell! - Mosolygok rá gúnyosan anyámra.

- Kislányom, nem mész sehova! - Áll fel az asztaltól anyám, majd elém áll.

- Anya, nem tilthatod meg, hogy mit csináljak! - Fonom magam előtt össze karjaim.

- Már pedig itt maradsz! - Dobbant egyet lábával, mint egy 3 éves gyerek, aki nem kapja meg azt, amit akar.

- Már ne haragudj, de 1 évig azt se tudtam hol a francban vagy, nehogy azt hidd, hogy egy ebéd miatt újra az anyámnak tekintelek, vagy, hogy parancsolhatsz nekem! - Hangom megemelem egy kissé. Anyám arca lángba borult, majd jobb keze lendült és arcon csapott. Nem fájt annyira, apáméhoz képest ez semmi nem volt. Mégis fejem az ellenkező irányba fordult. Lassan visszafordítom anyám irányába a fejem majd farkas szemet nézünk. Érzem ahogy a düh elárasztja testem. Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam.

- Tudod, anya nem is különböztök annyira apával. Nem értem mért hagytad el! - Azzal sarkon fordultam és kiviharoztam a házból. Dühös vagyok, hogy kire? Magamra, dühös vagyok magamra, amiért eljöttem ebbe az átkozott házba anyámhoz. Nem is értem hogy képzeltem!

- Page! - Kiabál a hátam mögül valaki, így megfordulok, és amint konstatálom magamban, hogy Michael az visszafordulok és megyek tovább.

- Állj már meg! - Karon ragad, így megakadályoz a menésben.

- Mit akarsz? - Förmedtem rá. Már semmi kedvem hozzá se. Kirántom kezem kezéből, majd folytatom utam, de ő nem adja fel így mellettem lépked.

- A táskádat nálunk hagytad! - Emeli meg kezét, amiben táskámat tartja. Kiveszem kezéből, majd vállamra csapom.

- Kösz, mostmár visszamehetsz! - Nem nézek rá szakadatlanul az előttem lévő utat bámulom.

- Anyukád sajnálja az imént történteket! - Szemem sarkából látom, ahogy lenéz rám.

- Nem nagyon tud meghatni! - Rántok vállat.

- Tudod, te vagy az egyetlen, aki tud anyukámról a fiúkon kívül! - Áll meg előttem, ezzel engem is arra késztet, hogy megálljak. Felnézek zöld csillogó szemeibe, amiben fájdalmat és bánatot vélek felfedezni. Sajnálom őt, de nem tudom, hogy mit is mondhatnék igazából erre.

- Én, tényleg nagyon sajnálom! - Hadarom el gyorsan, majd kikerülöm őt és folytatom utam haza. Nem értem miért, de még mindig mellettem sétál egészen a házunkig.

- Hát köszönöm,  hogy haza kísértél, bár nem kértelek rá! - A fiú arcán egy mosoly jelent meg, majd közelebb lépett hozzám.

- Igazán nincs mit! - Jobb kezét arcomra rakta, majd lágyan simogatni kezdte a felületet. Kissé megborzongtam tőle, amit nem is tudom mire vélni.Szívem gyorsabban ver és nehezen jutok levegőhöz. Csak ezt ne! Mielőtt bármit is mondhattam volna a bejárati ajtó kivágódott és apám jelent meg mellettem.

- Page, ő lenne a barátnőd? - Méri végig a kissé megilletődött fiút.

- Nem én... - Kezdene el magyarázkodni Mike, de mielőtt elszólhatná magát gyors szavába vágok.

- Nem ő Michael egy iskolába járunk, most találkoztunk, az utcán és haza kísért! - Fordulok apa felé, aki még mindig a fiút nézi.

- Két perced van, hogy be gyere! - Hajol fülemhez, majd bele suttogja, amitől engem a hideg ráz ki. Apa amilyen gyorsan jött olyan gyorsan ment vissza a lakásba, így ismét kettesben maradtam Michael-el.

- Most jobb ha mész! - Nézek bele szemeibe.

- Rendben, holnap találkozunk! - Majd sarkon fordul és elsétál abba az irányba, ahonnan jöttünk. Sóhajtok egy nagyot, majd bemegyek a házba. Belépve a nappaliba apával találom szembe magam, aki összefont karral néz végig rajtam.

- Nem akarom, hogy még egyszer ezzel a fiúval találkozz! - Mondja ki nyugodtan. Nincs kedvem vele vitázni, így csak bólintottam egyet, majd visszavonultam a szobámba. Bezártam magam mögött az ajtót, majd az író asztalomhoz ültem, hogy megírjam a holnapra való leckéket. 2 óra szenvedés után meg is voltam vele fáradtan felálltam a már kényelmetlenné vált székből, majd kinyújtóztattam minden végtagom. A fürdőbe mentem, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt, amikor szobám ajtaja kivágódott, amin apám jött be vörös fejjel és villámokat szóró szemekkel.

-  Te hazug kis ribanc! - Lép elém, majd lelök az ágyamra. Ráül csípőmre, kezeimet pedig fejem felé szorítja, így teljesen kiszolgáltatottan fekszem alatta.

-  Mi bajod van? - Nézek bele jég kék szemeibe, amik most szikrákat szórnak.

-  Anyád most telefonált, hogy sajnálja, ami délután történt! - Mondja gúnyosan, bennem pedig még az ütő is megállt. Apa egyik kezével tartotta kezeim másikkal pedig megkaptam az első ütést. Én pedig éreztem itt a vég.