Save me Clifford! ( befejezett)

30.

Csak ülök az üres házban magam elé bámulva. Az egész ház csendjét csak a TV halk moraja zavarja meg. Az apám öngyilkos lett, vajon mi vehette rá erre? Anyám elhagyása, vagy a sok alkohol, vagy az hogy én hagytam el őt? A gondolatok csak úgy cikáztak fejemben és a legidegesítőbb az egészben, hogy egyikre sem kapok válasz, már nem. Gondolataimból a bejárati ajtó csapódása zökkentett ki, majd Mike vágódott le mellém a kanapéra.

- Héj, bébi!- Mosolyog rám azzal az ellenállhatatlan mosolyával, ám az lefagy arcáról, amint meglátja komor és csapzott külsőm.

- Mi történt?- Ül közelebb, majd jobb karját derekamra csúsztatja.

- Ma elmentem haza, hogy megnézzem apát.- Amint kimondtam ezt a pár szót teste megfeszült, s arca elkomorult.

- Mondd, hogy nem bántott!- Szűrte fogai között.

- Nem én, nem találtam otthon!- Éreztem, ahogy torkomban egy kellemetlen csomó keletkezett, ami megnehezítette nyelésem.

- Ez nyomaszt, hogy nem volt otthon?- Simította meg combom.

- Nem, az előbb hívtak fel, az apám öngyilkos lett.- Suttogtam magam elé.

- Jézusom, bébi annyira sajnálom!- Mondta, majd szorosan ölelésébe vont. Hagytam, hogy öleljen, bár azt hiszem erre az ölelésre neki sokkal nagyobb szüksége volt mint nekem.

- Szeretnél valamit csinálni?- Tol el magától annyira, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Menjünk el sétálni!- Mosolygom rá féloldalasan. Ő csak bólint egyet, majd felállt a kanapéról engem maga után húzva. Kezeimet megragadva közelebb húzott magához, majd ajkait ajkaim ellen nyomta. Ez a csók más volt mint a többi szenvedéllyel teli érzelmes. Éreztem azokat a bizonyos pillangókat az alhasamban életre kelni, lábaim remegtek mintha csak kocsonyából lettek volna. Szívem hevesebben dobogott, tüdőm pedig egyre gyakrabban igényelte az oxigént. Vajon ez lenne a szerelem? Már voltam egyszer szerelmes, de az teljesen más érzés volt. Talán lehet azért, mert akkor még fiatalabb voltam, de határozottan tudom, ez sokkal jobb és különlegesebb mint az előző volt.

- Rendben akkor menjünk!- Vált el ajkaimtól, majd kezeinket össze kulcsolva lépegettünk ki az utcára. A nap hét ágra sütött a madarak boldogan csiripeltek az égen, pedig egyetlen egy felhő sem volt. Az egésznek olyan mesébe illő kinézete volt, és ahogy végig néztem az utcán lézengő embereken láttam a boldogságot arcukon. Lehet, hogy most szomorúnak kellene lennem, sírnom bezárkózva egy sötét szobába, vagy épp a fürdőbe, de nem éreztem semmi ilyet. Csak ürességet és szabadságot éreztem. Persze nem örülök neki, hogy apa meghalt, hisz szerettem de az utóbbi egy évben annyira tönkre tette az életem, így az, hogy meghalt egyfajta szabadságot adott nekem. Nem volt több verés több szabadság korlátozás. Vettem egy mély levegőt, majd egy apró mosoly szerűség ült ki arcomra. Szabad vagyok!

- Nem vagy éhes?- Zökkent ki gondolataim közül Mike.

- De, ehetünk!- Mosolyogtam fel rá. Ő bólintott egyet, majd egy puszit nyomott homlokomra és közben behúzott egy gyors étterembe. Kerestünk egy üres két személyes asztalt, majd az étlapot kezdtük el mind ketten vizslatni.

- Sziasztok mit hozhatok?- Lépett oda asztalunkhoz egy pincér nő, akinek vékony szinte már az egér cincogáshoz hasonló hangja volt. Nem pillantottam fel a lányra továbbra is az étel kínálatot pásztáztam.

- Brigit!- Halottam Mike meglepődött hangját. A név hallatán én is a lányra kaptam a fejem, aki felettünk állt várakozóan. Most jobban szemügyre vettem őt. Ha egy szóval kéne jellemeznem a lányt azt mondanám, tökéletes! Kerek melleit és kerek fenekét egy apró fekete ruhába bújtatta, ami még tökéletes alakját is kiemelte. Hosszú lábai és aranyszőke derékig érő haja van. Zöld szemeit erős fekete sminkkel emelte ki telt ajkait, pedig mélyvörös rúzzsal.

- Szia, Mike!- Mosolyog kacéran barátomra. A féltékenység hirtelen futott végig testemen, és bár nem tehetek róla de legszívesebben kikapartam volna a szemét hosszú rózsaszín műkörmeivel. A lányról az előttem ülő fiúra vezettem tekintetem, aki zavartalanul legeltette tekintetét a lány keblein és fenekén. Én csak megforgattam szemeim, majd úgy tettem mintha, még mindig az étlapot figyelném.

- Szóval mit hozhatok?- Kérdezte újra.

- Page, mit kérsz?- Szólalt meg Mike. Oké, lehet túl reagálom de mióta együtt járunk soha nem hívott a rendes nevemen mindig valami becenevet használt.

- Egy hamburger és sült krumpli megteszi!- Csukom össze az étlapot, majd egy hamis mosolyt küldök a lány felé.

- Én is azt kérek!- Mosolyog Mike Brigit-re, aki pillantását egy percre se vette le exéről. A lány bólintott egyet, majd távozott is. Mike egy percre se zavartatta magát feltűnően nézte a lány fenekét, ami kecsesen ringott. Én ismét megforgattam a szemem, majd semmit mondó tekintettel a fiúra pillantottam.

- Mi a baj?- Vonja fel a szemöldökét.

- Oh, semmi igazán ne zavartasd magad, nyugodtan fald fel a szemeddel Brigit-et!- Fonom magam előtt össze kezeim.

- Ugyan, Bébi ne csináld ezt!- Fújja ki a levegőt, majd próbálja megsimogatni az arcom, de én elhajoltam érintése elől.

- Az előbb még Page voltam!- Néztem rá unottan.

- Most komolyan ezen akadsz ki?- Emelte fel kissé a hangját.

- Nem, Mike azon akadok ki, hogy meghalt az apám a barátom pedig a szemem láttára vetkőzteti le a tekintetével az ex-ét!- Emelem fel én is a hangom, majd felállok az asztaltól, abban a pillanatban pedig Brigit lép vissza kezében két tányérral.

- Page most meg hova mész?- És már megint Page! Lehet, hogy most túlreagálom, de nagyon is fáj.

- Elmegyek, te maradj csak és ebédelj Brigit-el!- Veregettem meg a vállát, majd távoztam az étteremből. Titkon abban reménykedtem, hogy utánam jön szorosan magához ölel és azt mondja minden rendben lesz, de nem jött nem ölelt meg és nem mondott semmit. Lemondóan sóhajtottam egyet, majd haza sétáltam. Nem, nem Mike-hoz mentem, hanem haza haza. Belépve a sötét lakásba elfogott a borzongás. Semmi sem maradt ebben a lakásban az emlékeken kívül. Lerugdostam magamról a cipőm, majd a nappaliba mentem. A beépített szekrényből elővettem a családi fotó albumot, majd letelepedtem a kanapéra. Ölembe fektettem a világos kék könyvet, amin apró pillangók szívecskék és más gyerek rajzok voltak, amiket még a 8 éves énem rajzoltam. Remegő kezekkel nyitottam ki a könyvet, majd az első oldalon lévő képeket kezdtem el nézegetni. Voltak képek, amik anyáék esküvőjéről készült, és voltak amik az én csecsemő koromat örökítették meg. Ahogy lapozgattam a könyvet rengeteg emlék lepte el elmém és valamiféle boldogság járta át testem. Hirtelen megakadt a szemem egy képen, ami 2 évvel ezelőtt a nyaralásunkról készült. A tengerparti házunk előtt készült a kép. A szüleim épp egy szerelmes csókot váltottak én pedig ez az egész kis jelenetet fintorogva néztem végig. Elmosolyodtam a képet nézve és hirtelen arra gondoltam bárcsak még mindig ilyen lenne az életem. Bárcsak a szüleim ne váltak volna el, akkor nem történt volna meg az egész még mindig boldog szerető családban élnék egy anyával és apával. És ez volt az a pont, amikor már nem tudtam magam tartani a könnyeim megállíthatatlanul hullottak a fotó albumra és ismét elfogott a magány érzete.