Light in the darkness |Andy Biersack|

10.

Sziasztok! Itt a következő rész! Nagyon gondolkodok egy Harry S. sztorin. Mit szólnátok hozzá? Addig is jó olvasást! ♥

Annabelle

- Te vagy a fogó! Kapj el. - nevetek és futok az árvaház udvarában.

Csak egy nevetést hallok magam mögött, de én már futok is. Sokáig szaladgáltunk az udvarban, míg ránk nem szóltak:

- Annabelle ne szaladgáljatok.

- Rendben bocsánat.

Szomorúan hajtom le a fejem és ülök le a padra. Pár perc múlva az új barátom ül le mellém és csikiz meg.

Lassan felemelem a fejem és......

És felébredek az álmomból. Andy karjában találom magam még mindig a kórházi ágyon. Kinézve az ablakon már sötét van. Egy darabig csak nézem a sebekkel teli nyugodt arcát, de nem tudok vissza aludni, így lassan kiszállok mellőle és elmegyek a mosdóba.

Megmosom az arcom és csak bámulom magamat a tükörben. Karikás szemek, nyúzott arc, kócos haj.

Annyira elmerengtem, hogy hátulról egy erős kar ölelése ébresztett fel a bambulásomból. Ránéztem a tükrön keresztül és halványan elmosolyodtam, ahogy az állát a vállamra rakta.

- Neked ágyban kéne lenned Andy. Több helyen is megsérültél. - suttogom, mert féltem, hogy elrontom a pillanatot, de persze neki megint volt egy frappáns válasza.

- Neked is. Mellettem.

Halványan elvörösödtem.

- Figyelj Ana - kezdi és maga felé fordít - ami a hotelnél történt azt én, hogy is mondjam?! Nem akartalak lerázni vagy ilyesmi csak úgy gondoltam neked jobb nélkülem. Egyedül.

Nem tudtam semmit se mondani csak megöleltem és úgy álltunk ott percekig egymás karjaiban.

- Andy? - motyogom a mellkasába.

- Igen?

- Ne menj el többé. - nézek a szemébe.

- Ígérem. - sóhajt és megfogja a kezem. - Gyere menjünk vissza.

Mosolyogva bólintok és követem őt.

A csöndes estében a hold besüt az ablakon én pedig hirtelen felnevetek, de annyira szívből jövő nevetést hallattam, hogy a könnyem is kicsordult.

Andy hirtelen hátrafordul és értetlenül néz.

Én pedig nem tudok megszólalni annyira nevetek.

- Ana jól vagy?

- Teljesen. - bököm ki valahogy nevetve.

- Miért nevetsz?

- Tudod milyenek a kórházi ruhák? - vigyorgok.

- Nem tudom mire érted. - vág furcsa fejet én meg csak vigyorogva nézem őt, és várom, hogy leessen neki.

- Basszus. - motyog az orra alatt és belőlem ismét kitör a nevetés.

Egyre jobban nevetek, mikor még maga mögé is néz, hogy szemügyre vegye tényleg hiányos e a ruha.

Tényleg az volt és újra potyogni kezdtek a könnyeim, amikor hirtelen eltűnt előlem a talaj és az ágyon találtam magam Andy alatt.

- Ne nevess. - morgolódik.

- De ha egyszer vicces.

- Nem, nem az.

- Dehogynem. - nevetek.

Erre elkezd csikizni, így már szó szerint majdnem visítottam.

- Oké, oké feladom. Nem vicces.

- Biztos.

- Uhum. - mosolygok és lelököm magamról, de aztán eszembe jut, hogy nem véletlenül van kórházban, így gyorsan a földre nézek, ahol a hattyúk halálát játszotta és fogta az oldalát szörnyű fejjel.

Ekkor kapcsoltam és gyorsan leszálltam az ágyról és mellé guggoltam.

- Úristen. Jól vagy? - rémülök el.

Andy el kezd vigyorogni, én meg dühömben megütöm a vállát.

- Te hülye. - mondom durcásan.

Ezután beállt közénk a csend.

Lassan lehajolok hozzá és megcsókolom.

Viszonozza, így átlendítem a lábam óvatosan a derekán.

Andy halad lefelé a nyakamon és....

És ekkor igazából felébredek.

Világos van még, Tom alszik a széken, Andy mellettem szorosan ölelve csukott szemmel szuszog. Lassan kibújok Andy öleléséből, felülök az ágyban és végig gondolom az álmom.

Hogy álmodhattam én ilyet?