we're BROKEN people

4. fejezet

Már eltelt pár hét azóta hogy elmondtam Joshnak a terápiát meg mindent. Azt hittem ezért eltávolodik majd tőlem de csak védelmezőbb és érdeklődőbb lett. Kérdezett a rémálmaimról, a gondolataimról és én többet árultam el neki mint bárki másnak valaha. Kezdtem jobban érezni magam. Kezdtem normálisnak érezni magam. De a dolgok sosem ilyen egyszerűek.

- Tyler, figyelsz? Megint elkalandoztál. – Szinte transzból rángatott ki Josh hangja. Minden amire koncentrálni tudtam a halk suttogás volt amiből egy szót sem értettem. Sok mindent elmondtam Joshnak, de nem mindent. Mostanában egyre többet hallok olyan dolgokat amik nincsenek ott. Többnyire mindennapi hangok, emberi léptek mikor senki nem volt a közelemben, ajtócsapódás de mikor odanézek az tárva nyitva. Néha hallom ahogyan mások a nevemen szólítanak pedig tudom hogy nincs ott az akinek a hangját halottam. És ez az idegesítő suttogás. Nem tudok szavakat kivenni, csupán olyan mint a légyzümmögés.

- Ne haragudj, mit mondtál?

- Azt hogy ennünk kéne valamit. Mit szólsz, Taco Bell?

- Nagyon jól hangzik.

Miután megvettük a kaját leültünk egy asztalhoz. Még mielőtt elkezdhettem volna enni, egy reccsenést halottam. Majd egy hangos csattanást. Mintha a plafon egy darabja egy asztalra esett volna. Pánik futott végig rajtam. Azonnal körbenéztem de sehol semmi, minden normálisnak tűnt. A gyerekek játszadozva szaladgáltak az asztalok között. Az egyik anyuka mintha rá is kiabált volna a kisfiára de az én fülemben elnyomta a hangját a süketítő robaj. Hideg verejték gyöngyözött végig a tarkómon. A plafon egy újabb részét halottam lehullani. Ezúttal egy emberi sikítás követte. Egyre több és több darab hullott le, egyre hangosabban halottam a zörejt és a sikítást. A körülöttem lévő világ azonban ebből semmit nem érzékelt. A tiszta nyári nap megvilágította a helyet mindent idilli látvánnyá téve. Nyirkos tenyeremmel eltakartam az arcomat. A hangok nem akartak abba maradni. Már zúgott a fejem. Az a sok üvöltés és fájdalom. A tenyeremmel továbbra is próbáltam takarni az immáron lassan könnyes szemet. Nem maradhattam ott. Ki kellett jutnom.

- Tyler, minden rendben? – Nem néztem fel az arcára, féltem hogy meglátszódna a könny a szememben.

- Mennem kell. – Csupán ennyit mondtam és azonnal kirohantam az épületből. A hangok halkultak ahogy távolodtam, de a fejemben még mindig élénken halottam mindent. Futottam, bár azt nem tudtam merre. A végtagjaim zsibbadni kezdtek de nem álltam meg, csak a város egy kihalt részén lassítottam le. Az első adandó alkalommal lefordultam egy sikátorba és a falnak döntöttem a hátam. Csak ekkor engedtem a könnyeimnek szabad utat.