Farkasok (vázlat)

Ígéret (Part 5)

- R -

Hat és fél óra telt el. Ennyi ideje tudom, hogy a húgaim nem haltak meg négy évvel ezelőtt.

- Nem nagyon hasonlítotok. - Ellie az emlékfalon lévő kép másolatát nézegette. Mióta mindent előkészítettünk az útra, most szólalt meg először. Eddig csak dudorászott. - Se ezen az ősrégi képen, se most. Missi a féltestvéred?

- Igen.

- Mary meg a fogadott.

- Igen. - Mást is mondhatnál már, te barom. - Még milyen messze van? - Pff.

- Úgy tíz kilométer. Gyalog.

Tíz perc múlva kopasz törzsű fenyőfák között követtem Ellie-t. Mint minden ingatlanhoz, amit egy falka birtokolt, ehhez is méretes erdőterület tartozott. Magánterület, ahol nyugodt szívvel rohangálhattak vadállatként. Vadászhattak. Nem voltak arra kényszerítve, hogy leharcolt kerületek háztetőin egyensúlyozva töltsék a felhős éjszakákat, mert nincs más lehetőségük, hogy kiengedjék a ragadozót.

- Állj! - utasított halkan Ellie, mielőtt nekimentem volna. - Ébresztő! - mosolygott. Aztán egy rövid dallamot fütyült. Egy kis idő múlva egyszerre fordultunk a hangok irányába. - Hangos vagy, Kenzie! - kacagva elkapta a nekiugró apró fekete szőrcsomót. A kölyök befészkelte magát a karjaiba és hangosan dorombolni kezdett. - Szólnál Missinek, hogy a sziklánál várom? Ő egy barátom - tette hozzá a rám eső kérdő tekintetre válaszul.

- L - 

Kenzie az arcomhoz dörgölte a sajátját, aztán leugrott a földre és elszaladt.

- Összekarmolt - mondta Rick, miközben kézbe vette a karomat.

- Nem szándékosan - vontam meg a vállam. Az alig hét éves, apró termetű kislány a legfiatalabb itt. Még néha elfelejti behúzni a karmait játék közben. - Arra - mutattam az említett szikla irányába.

- Miért nincsenek itt őrök? Vagy legalább egy kerítés?

- Volt egy fal, nem emlékszel? Egy órája hagytuk el.

- És a védőosztag? Azt hittem, mindenhol van egy, ahol több nőstényt tartanak. - Tartanak. Nem túl hízelgő kifejezés. De végül is igaz.

- Talán tartanak a feltűnéstől, nem akarják, hogy egy rakás pasi megtudja, mi van itt. Vagy tudja fene. - Ez már az én fejemben is megfordult, bár mindig inkább kerülni akartam őket. - Havonta egyszer-kétszer eljövök, de egyet se láttam még soha. -Talán csak sikerült elkerülnöm őket. - A lányok szerint sincsenek. Csak tanárokról meg takarítókról és konyhás nénikről pletykálnak. Azért van néhány ellenőrzőpont a beszállítóknak, azokat elkerültük. Íme! - mutattam a tíz méter magas, keskeny, szürke kőtömbre. Egyáltalán nem illett a tájba. Nem véletlenül.

- Most várunk?

- Nem fog sokáig tartani. Közel vagyunk a házhoz. - Végszóra meghallottam Missi surranó lépteit a nedves tűleveleken.

- Elliiiiii! - ugrott a nyakamba. - Bocs, hogy ilyen sokáig tartott. Le kellett ráznom Maryt.

- Most az egyszer ő is jöhetett volna.

- Tudod, hogy utál téged. Csak engem is ott tartott volna. Hogyhogy most jöttél? Már nem lesz több eső...

- Eső? - szólalt meg Rick.

- Elmossa a szagnyomot. Biztos, ami biztos mindig eső előtt jövök - magyaráztam neki, de közben Missi arcát néztem, ahogy elkerekednek a szemei. Mikor a látásának nem hitt, az orrát hívta segítségül.

- Rickiiiii! - Most Rick jött, hogy megtartsa a vetődő kislányt. - Sikerült megtalálnod! - Vigyorgott rám Missi. Hát, nem egészen. Pedig próbáltam. De csak azt tudta elmondani a bátyjáról, hogy Rickinek hívják. Mary meg sosem volt túl segítőkész.

Rick csak állt és hallgatta a nyakában lógó lány fecsegését. Legalább egy órán keresztül. Sőt. Kezdett sötétedni.

- Missi! Lassan vissza kell menned. - A kislány meglepetten pillantott rám.

- Nem visztek magatokkal? - A bátyjára nézett. - Nem akarsz magaddal vinni?

- Dehogynem akar. De itt hagynád Maryt?

- Háát...

- Holnap reggel itt találkozunk. - Addigra megpróbálom kitalálni, mi legyen a többiekkel. És hogy mi történt négy éve. Remélem, rossz a megérzésem. - Viszlát, Missi! - Elindultam visszafelé. Pár perc múlva Rick is utolért. - Ideje, hogy megismerd a szüleimet!

  wp2016nov17