Ki vagy te?

Te meg én a könyvtárban, baba?

Rydel

Idegesen nézegettem a beosztást. Hova tudnám beszorítani a szépfiút?

Csak nyugi, Rydel. Nem lesz baj. Ha segítesz neki, nem fogja senki sem megtudni. A számat rágcsálva néztem a karórámra. Apunak pár perc múlva itt kell lennie. Tudtam, hogy ő még nálam is dühösebb lenne, főleg azért, mert eltitkoltam előle a dolgot. Ő úgy tudta, hogy Sophiehoz mentem az este, ami igaz is volt, tekintve hogy miután rájöttem, hogy milyen helyzetbe is kevertem magam, nem mehettem csak úgy haza. Apu totál kibukott volna, minden kezdődött volna előröl, és azt nem lettem volna képes elviselni. Most nem. Már nem.

Megláttam apu régi, kék chevijét bekanyarodni a sarkon. Görcsbe rándult a gyomrom. Utáltam hazudni neki, nem érdemelte meg. Tudtam, hogy az lenne a legjobb neki és, és nekem is, ha elmondanám, hogy mi történt tegnap. De őszintén szólva én is reménykedtem benne, hogy csak egyszeri esetről volt szó.

Az autó megállt a lépcső aljánál, én pedig felpattantam a hideg kőről amin eddig ültem, besöpörtem a beosztást meg a történelmi regényemet a táskámba, és erőltetett mosollyal az arcomon megindultam a kocsi felé.

- Szia, kincsem! Hogy telt a napod? - nézett rám mosolyogva apu, miközben kikanyarodott.

- Nagyon jól. - biccentettem. Ez nagyjából igaz is volt. A hetedik óráig. Mert akkor megjelent az a nayokos, és elrontotta az egész napomat. Vagy inkább a hetemet. Sőt, ha tovább akarom fokozni, akkor ha tényleg létezik az a videó, akkor az egész életemet is tönkre teheti. Azt nem hagyhatom. - És a tiéd?

- Ó, igazán remekül. A menhely ügyeivel foglalkoztam. Tegnap behoztak egy Huskyt. Látnod kéne, milyen aranyos! - pillantott rám mosolyogva. Apu még a szolgálatába állásának évében, vagyis lassan húsz éve, létrehozott egy menhelyet, ahová beteg, sérült, vagy elhagyott állatokat lehetett bevinni, és egy hosszabb képzés után szellemileg sérült, vagy lelki problémákkal küzdő emberekhez juttattuk őket, az ország egész területén.

- Majd megnézem. Eve jól van? - céloztam a várandós önkéntesünkre.

- Igen. Hiába mondom neki, hogy ekkora pocakkal nem kéne dolgoznia, ő váltig állítja, hogy az állatok megnyugtatják a kicsit. De a jövő héttől, már nem engedem hogy bejöjjön. Rossz látni, ahogy erőlködik! - méltatlankodott apu magában. - Szereznünk kellene új önkéntest! Nem ismersz valakit, aki szóba jöhetne?

- Most hirtelen nem ugrik be senki, de majd gondolkodok a problémán. - küldtem felé egy biztató mosolyt.

- Köszönöm, drágám. - pislogott rám hálásan apu. Bólintottam egyet, majd az ablak felé fordultam. Figyeltem ahogy kis városunk elszalad mellettem. Ahogy a fiatalok gond nélkül csoportokba verődtek. Számomra ez ismeretlen volt. A kiskoromban történt dolgok teljesen megpecsételték az életemet. Néha úgy éreztem, mintha egy dobozba lennék zárva, ahonnan nincs menekvés. Ilyenkor bármit megadtam volna a felszabadulásért. A felszabadulásért, ami soha nem jött.

Az életem néha tényleg olyan volt, mintha egy bezárt kisállat lennék, amiről gondoskodni kell, mert én magam képtelen vagyok rá. De hát ez az igazság nem? Képtelen vagyok vigyázni magamra. Képtelen vagyok kontrollálni magam.

- Szívem, minden rendben? - fordult felém apu.

- Persze, miért? - érdeklődtem látszólag értetlenül, a szívem viszont legalább kétszázzal vert, és nagyon reméltem, hogy nem vörösödtem el. Említettem már, hogy nem szeretek hazudni ugye? Nos, nem is tudok.

- Mert már legalább három perce megérkeztünk. - biccentett fejével a házunk felé. Ó, a fene...

- Csak elbambultam. Meg fáradt vagyok. - mentegetőztem, miközben kipattant az autóból, és a járművet kikerülve a kapunkhoz léptem.