Másképp átlagos

My world 2.

Új nap, új... Új barátok? Ja nem. Mégse.
Vasárnap van, az átlagos korombelik ilyenkor ittak épp, vagy valahol buliztak. Én pedig itthon tanultam. De ehhez már hozzászoktam, szóval nem igazán lepődtem meg. Szokásosan pittyegett a telefonom, a kicsit "nyomibbak" kérdezgették, hogy miből lesz holnap doga, fényképezzem le a házit stb. Ilyenkor döntöm el, hogy kikapcsolom a netet a telefonomon. Úgyse kell.

3 óra fele már túlságosan unatkoztam, szóval visszakapcsolódtam a közösségi oldalak tagjaihoz, majd válaszoltam az üzenetekre.
Ekkor a közös messenger csoportját is leellenőriztem az osztálynak, ahol már nagyban mentek a "pletykák". Most valami új osztálytársról beszéltek, valamilyen Márk. De valószínűleg ez is valami olyasmi hülyeség, minthogy János tanár úrnak csak 1 füle az igazi, és hogy Anna tanár nőnek az 1. Világháborúban levágták az egyik ujját. Na igen... Mesék.
- Liaa, gyere enni - szólt anya, kizökkentve gondolataimból.

Éppen azon gondolkoztam, hogyan lehet ilyen finom a pizza, mikor pittyegett a telefonom. Azonban ez pizza, az üzenet tud várni.

A mennyei vacsorám elfogyasztása után ránéztem telefonomra. Lehet nem kellett volna.

Mark Vessel:
- Remélem ma is örvendhetek egy találkozásnak ;) - olvastam az üzenet sorait újra és újra.

Ő lenne... Ő? A kuyás fiú?
Gyors ránéztem a profiljára, majd erősen koncentráltam az arcára, amit tegnap a sötétség miatt nem igazán láttam. Viszont ekkor rátaláltam egy mosolygós képre.. Azok a gödröcskék. Igen. Ő az.

- Én megyek az erdőbe ma is, mint eddig minden nap. Az, hogy te jössz, vagy nem, nem érdekel. Viszont, ha jössz, hagyjuk egymást békén, úgysem találkozunk többet - próbálkoztam a beszelgetés lezárásával.
- Egyébként is. Hogy találtál rám?

- Háát Lia, a 2 dolog nagyon is összefügg. Felvettek egy messenger csoportba. 9.a. Az új osztályom. Gyors végignéztem a csoport tagjait, majd megláttam egy gyönyörű arcocskát. És ahogy alaposabban átneztem a profilod, rájöttem honnan voltál ismerős.

  A sorokat olvasva egyre csak azon kattogott az agyam, hogy osztálytársam lesz... Mark Vessel az osztálytársam lesz. Minden nap látni fogom tökéletes mosolyát.. Illatát.. Haját.. Szemeit.. Francba.

- Liaa - Írt pár perc után Mark.. Úgyse válaszolok. Nem akarok.

- Lia? Itt vagy? - kérdezgetett "partnerem"

- Élsz még? - váltott stílust.

- Miért is foglalkozol most velem? Menj csajozz, éld az életed, vagy mit tudom én - próbáltam elküldeni.

Féltem tőle. Féltem, attól, hogy megkedvelem. Attól, hogy esetleg jóba legyünk. Attól, hogy bízzak benne.  És Főként attól, hogy beleszeressek... Áhh hagyjuk már. Ez lehetetlen. Eddig még soha nem szerettem senkit. Nem ő lesz az első. De jobb félni mint megijedni, szóval inkább már most lezártam volna a beszélgetést.

- Elmegyek kajálni. Szia Lia. Remélem ma látlak - köszönt el Márk.

"Remélem ma látlak"... ez a mondat hangzott még mindig a fejemben hajnalban, mikor az erdő felé tartottam.. Anyáék elég későn aludtak el.. Viszont irtózatosan izgultam. Fogalmam sem volt arról, hogy végül eljön, vagy nem. És.. Titkon reméltem, hogy itt van.
És ekkor megláttam egy alakot a fán amin én szoktam ülni. Szerintem már aludt. Közelebb lépkedtem, és most először életemben szidtam a talpam aladt röcsögő-ropogó leveleket. Alapból imádtam ezt hallgatni, viszont jelen pillanatban csöndben akartam megközelíteni az ismeretlent, aki valószínűleg Márk volt. Éés igen. Közelebb érve meggyőződtem arról, hogy tényleg eljött. És arról, hogy nem alszik, mivel abban a pillanatban leugrott a fáról, konkrétan elém.

- Szia. Azt hittem már nem is jössz - köszönt Márk kissé álmos hangon.
- Szia. Szóval, láttuk egymást, örvendhettél egy találkozásnak -idéztem szavait - szóval mostmár szerintem menj haza, mert reggel korán suli van, és ha esetleg kissé karikás szemmel mész suliba, még a végén 20-ból csak 19 lány fog bukni rád. - Forgattam szemeim, kissé gúnyos hangsúllyal, majd elkezdtem felmászni a fára.

-  Naa megjött a hangod? Amúgy meg... Ártana a rosszfiú imidzsnek, ha karikás szemekkel mennék -  csatlakozott ő is hülyeségemhez, majd  megajándékozott egy mosollyal. Szívverésem legalább kétszerese lett az átlagosnak.. Egy mosoly.. Ennyi volt az egész.

Nevetnem kellett.. Pedig nem akartam... Neeem ezt az egészet nem akartam..

- Tuti nem akarsz hazamenni? -Kérdeztem a velem szembeálló fiút, zavarba jövetelem leplezése érdekében.

- Jó nekem itt - valaszolt mosolyogva Márk.

És itt kezdődött el, a hosszú-éjszakába nyúló beszélgetésünk. És a legszörnyűbb az volt, hogy élveztem a társaságát..