Másképp átlagos

My world 1.

- Lia, nem akarsz kimenni a barátnőiddel valahova? - kérdezte anya reménykedve... Igen, szerinte ez így nem oké, hogy soha nem megyek sehova, és nem is vágyódok.. sehova.
- Nem anya, kihagynám. És amúgy is.. Barátnőim? - válaszoltam anyának kihangsúlyozva a "Barátnőim" szót. Mindig ugyanaz van. Ki akar rángatni az utcára. Viszont én gyűlölöm a tömeget. Soha semmilyen rendezvényen nem voltam még, és abszólút nem is akarok menni.
A szemkontaktusokat is kerülni szoktam, és a beszelgetést idegennel végképp. El szeretném kerülni a kínos helyzeteket, és főként a kínos csöndet.
Egyszer voltam buliban, azóta sem vágyódtam vissza. Inkább gondolkozok.. Itthon. Egyedül. Már csak az kéne, hogy találkozzak esetleg egy osztálytársaimmal valahol. Fúj.
- Jó oké kislányom, én megértelek. De mondjuk Liz? Vele mivan? Őt nem szereted? - kérdezett anya legjobb barátnőmről.
- Elutaztak hétvégére. - válaszoltam anyának.. Liz igazából nagyon hasonlít rám bizonyos dolgokban.. Azonban őt sajnos néha könnyen el lehet csábítani, szóval mostanában már inkább mások társaságát keresi. Mindegy, majd visszajön.. Attól még szeretem. Ő ilyen naív..
- Oké Lia. Nem erőltetem. Majd gyere le enni. - adta meg végül magát anya, mikor érezte, hogy már mennék a szobámba. Ahol csak én vagyok. És senki más.
- Okés. - Majd azzal elindultam a szobámba. Kiültem a teraszomra, majd csak bámultam a vízet, és az azt körülvevő erdőt. Minden este ott vagyok, bárki tudta nélkül.
Van ott egy fa, aminek ágaira ráülve tökéletes rálátásom van a természetre. Éppen ezért a kedvenc helyem.

[ PÁR ÓRÁVAL KÉSŐBB ]

- Jóéjt Lia. - Adott anya, majd apa puszit az arcomra. Na igen. Jóéjt puszi. A családom szokása.
- Jóéjt nektek is - majd kimentek a szobámból. Ekkor kezdődött a fél órányi unalom. Ilyenkor nem tudok mit tenni, meg kell várnom, míg elalszanak.
- Oké. Egyenletes szuszogás, békés nyugalom. - Állapítottam meg szüleim állapotát, mikor bekukkantottam szobájukba.
- Akkor hajrá - Indultam neki utamnak, ami a teraszomon át vezetett az erdőig. Ott azonban volt egy kis bökkenő. Az 1 éves rutinomat valami megszakította. Egy fiú. Egy fiú, aki nagyon keresett valamit. A fám közelében mászkált, szóval valahogy úgy kellett volna odajutnom, hogy nem vesz észre. Hát ez nem sikerült.
- Szia, nem láttál erre véletlen egy kutyát? - kérdezte mély hangjával a srác. Bevallom, jól nézett ki. Barna hajához tökéletesen passzolt barna szeme, ami tükrözte a víz csillogását. Mély hangja volt, azonban inkább volt nyugtató, mint ijesztő. Ráadásul egész normális stílusban kérdezett. Najó.. Miért is gondolkozok én ezen?
- Nem bocs - válaszoltam neki minél tömörebben. Csak el akartam onnan menni. Mint mondtam, nem szeretek idegennel beszélgetni.
- Nincs kedved segíteni esetleg? - kérlelt segítségkérően. - Nem igazán ismerem ezt a helyet, új vagyok.
- Nem érek rá bocsi - válaszoltam még mindig röviden. Majd elkezdtem felmászni a fára.
- Öhmm.. Megkérdezhetem hogy mit csinálsz? - Vágott hülye képet az idegen.. Igen, a nevét még mindig nem tudom.
- Felmászok a fára. Bármilyen hihetetlen - forgattam meg a szemeim, de közben azért én is meglepődtem kicsit bővebb válaszomon.
- És miért is? - kérdezett a fiú.
- Szerintem semmi közöd hozzá - Igen, az érzelmeket már rég kiölték belőlem. Ekkor kutyaugatást hallottam meg a lábom körül, majd izgatott farkcsóválást vettem észre.
- Polli, végre megvagy.. jézusom.. Hol voltál? - kérdezte kutyáját gazdája, majd hozzámfordult.
-Bír téged - kacsintott a "gyerek"
- Én is őt - mosolygtam a kutyusra - Majd remélem találkozunk még - mosolyogtam ezek szerint Pollira.
- Neked is szia. - Röhögött rajtam a gyerek.
- Szia...

Ekkor elkezdtem rajta gondolkodni. Egyáltalán miért álltam le beszélgetni vele? Miért akartam egyre tovább nézni gyönyörű szemeit? Miért tetszett az illata? ... - Bekattantam... - gondoltam magamban, majd hazamentem, és mély álomba merültem.