Szerelmünk Szilánkjai

1.Jégszilánk: Egy férfi emlékei

"A jövőbe tisztábban láthatunk, mint a múltba. (...) Az élet olyan egyirányú utca, ahol legtöbbször még a hátrapillantás sem lehetséges: mert nem a múltat látja meg az ember, hanem az emlékeit."                                                                                                                                                                                      /Raana Raas/

    Nathaniel szemszöge: 

Egy rossz véletlen. Ez voltam én. Egy véletlen, akit a szülei sem akartak. Egy véletlen, akiben senki nem lelte örömét. Egy véletlen..... akinek nem adatott meg a boldogság. Amikor kisebb voltam, nem értettem a szüleimet. Állandóan veszekedtek mintha ott sem lettem volna. Apám ivott, anyám pedig rendszeresen eltűnt otthonról. A senki fia voltam. Így hát azt tettem én is, amit minden más gyerek tett volna a helyemben. Csapódtam egyik helyről a másikra. Hibát hibára halmozva. Sok olyan dolgot kipróbálva, melyre ma már nem vagyok büszke.

Mintha életem fontosabb mozzanatai, mindig a rideg télre vártak volna. Legalábbis én így éreztem.

13 éves voltam. Azon a télen anyám elhagyott minket. De előtte még apám fejéhez vágta, hogy azért maradok vele, mert végtére is az ő hibája volt, hogy megszülettem.

15 évesen elkezdtem a középiskolát és dolgoztam. A suliban próbáltam kerülni a drogosok bandáját, de a legtöbbször ez nem sikerült. Hát drogoztam. Egy téli jeges napon kirúgtak, mert a haverjaim tönkre vágták az étterem dekorációját. Másnap kiderült, hogy az apám a sok itallal teljesen tönkretette a máját és már nem lehetett segíteni rajta.

Rá egy évre egy nehéz, fagyos levegőjű, decemberi napon az apám meghalt. Anyám számára pedig hirtelen nagyon érdekessé váltam. Valószínűleg az örökség miatt. De ő semmit nem örökölt. És be akart perelni, de én a sarkamra álltam. Azt mondta semmire sem vagyok jó, és majd az élet megfizet nekem ezért. Talán igaza volt. Végre rendes munkám és barátaim voltak. A suli nem akart kicsapni és többet tanultam, mint azelőtt. Volt egy barátnőm is Melanie, akit nagyon szerettem, még amikor kicsapongóbb életet éltem. És újra becsapódott az életembe. Majd magához láncolt és úgy éreztem többé nem szabadulok.

Soha többé nem mosolyogtam. El akartam zárkózni a világ elől. Mindig az járt a fejemben, mit vesztettem el. Mert az élettől én nagyon keveset kaptam. Mondhatni semmi jót, addig a bizonyos télig. Amíg nem találkoztam Vele. A lánnyal, aki mindig mosolygott.

Minden pillanatára tisztán emlékeztem annak a télnek. Épp lehullott az első hó. És az egyik kocsiból kiszállva, az iskolaudvaron, megláttam őt. Akkor is épp mosolyogva hallgatta édesanyja beszédét, melyet végül távolról én is végig hallgattam. Rengeteg tanácsot kapott, hogyan vigyázzon magára. Majd nem sokkal később az autó elhajtott a lány pedig belépett az iskolába. Én pedig csak távolról követtem. Melanie később egy olyan dolgot mondott mely lesokkolt. Azon a télen először vesztettem el önmagam. De nem utoljára.

Ahogy hazafelé tartottam a hó ismét sűrű pelyhekben hullani kezdett. De én észre se vettem, ahogy az autót se, mely éppen felém száguldott.

-Vigyázz! -hallottam meg a kiáltását, majd egy rántást éreztem, a következő pillanatban pedig a hóban feküdtem.

A lány felpattant mellőlem és a kezét nyújtotta felém. Nem tolt le és nem kiabált velem. Csak mosolyogva végig a szemembe nézve ennyit kérdezett:

-Hé, jól vagy?

-Azt hiszem. -nyögtem ki.

Szemei gyönyörű zöldek voltak. Sötétbarna haja a vállára omlott. És folyamatosan mosolygott.

-A nevem Gwyneth Wyberg.

-Én Nathaniel Hussain vagyok. És köszönöm... amit tettél.

Akkor találkoztunk először. De nem utoljára. A sors furcsa dolog. Néha olyan emberekkel hoz össze, akik később a jövőnket határozzák meg. De sajnos sokszor el is választ minket.

Amíg az iskola tartott minden nap láttam a mosolyát. És nem csak én láttam. A fiúk oda voltak érte, a lányok pedig mind a barátjuknak tartották. Hozzá képest én egy szürke kisegér voltam, akinek küzdenie kellett mindenért, aki magába zárkózott. És most is csak az vagyok. Csak egy szerencsétlen véletlen.

Na sziasztok!

Úgy néz ki a Decemberem főként erről a történetről fog szólni! És tudom, hogy nem lett egy hosszú, izgalmas, de még csak romantikával túlfűtött fejezet, de nyugi a java még hátra van! Ez csak bevezetés. A véleményeteket továbbra is nagyon várom ;)

Ja és ne aggódjatok a legtöbb fejezet Gwyneth szemszögéből fog íródni, de most logikusabbnak láttam ezzel kezdeni ;)

Jó olvasást!

Pusza!