Szerelmünk Szilánkjai

12. Ezüstszilánk: Csak barátok és igaz barátságok

"A legjobb barát néha kegyetlenül őszinte, néha rávilágít a hibáinkra, sőt, néha ő meri egyedül kimondani, amit hallanod kell. De az is biztos, hogy a legjobb barát az, aki elsőként áll majd ott, hogy felkaparjon a földről, miután hibát hibára halmoztál, és nem fog szólni egy rossz szót sem. Akkor már csak támogat."

/Leiner Laura/

Gwyneth szemszöge:

Fogalmam sem volt mennyi idő telt el, de nem is érdekelt. Nem akartam előjönni, nem akartam látni senkit. Ekkor hallottam megy ahogy rezdült egyet a telefonom. Rápillantottam a képernyőre, és megdöbbentem, hogy több üzenet is jött, hol Evantől, hol Destinytől. Csak a legutolsót nyitottam meg.

Tiny: Hol vagy? Nagyon aggódunk, hogy csak úgy eltűntél... Evan mindenhol keres.

Gwyn: A mosdóba vagyok... Gyere ide kérlek!

Nem telt el sok idő, amikor Tiny berontott a mosdóba. Ahogy meglátott egyértelmű volt neki, hogy valami történt.

-Istenem Gwyny! -kiáltott fel majd szorosan átölelt. -Annyira sajnálom. -tette még hozzá.

Eleinte nem értettem mit, és a zokogás újabb hulláma vett erőt rajtam. És akkor belépett Evan is. De nem szólt semmit, csak elém lépett, felemelt és ennyit mondott:

-Destiny, tudsz vezetni?

-Igen.. Ma még nem ittam semmit.

-Akkor vigyük haza.

Így hát gyorsan hazakerültem. Evan végig tartott.

-Azt hiszem... nektek lenne néhány megbeszélnivalótok. -mondta Destiny és átölelt, majd otthagyott minket. Én pedig próbáltam összeszedni magam.

-Megbocsátasz egy pillanatra? -kérdeztem Evantől, ő meg csak bólintott. Gyorsan megmostam az arcom, a fürdőben és át is öltöztem. Mikor visszatértem Evan a kanapé szélén ült.

-Tiny elmondta?

Ő megint bólintott.

-Akkor felejtesd el velem! -törtek elő újra a könnyeim.

-Tessék..?

Ám egyenesen a szájára tapasztottam a számat. De ő eltolt. Éreztem ahogy nő bennem az üresség, a kétségbeesés, a szomorúság, a szégyen és még megannyi érzés, melyet nem akartam érezni.

-Nem foglak kihasználni. -mondta.

-Evan... én.. annyira sajnálom... -zokogtam tovább. Erre ő átölelt és én az ingébe fúrtam az arcomat.

-Semmi baj.. Shh.

-Nem értem... miért... miért.. szeretem őt. Nem akarom... Gyűlölni akarom.., de nem megy.

A hangom folyamatosan remegett. Evan addig szorított, míg kissé ki nem tisztult a fejem. Közbe összevissza mondtam mindent. Ő pedig eközben egy szót sem szólt. Nem korholt, nem üvöltözött és nem hagyott magamra.

-Figyelj rám, mit érzel, ha rám nézel?

-Szeretlek.

-De hogy? Mennyire?

-Ha veled vagyok.. nyugodt vagyok, mert tudom, hogy rád számíthatok.. mellettem vagy akkor is ha nem érdemlem meg..

-Ezt érzed akkor is, ha Tinyvel és a többiekkel vagy nem?

-Azt hiszem igen.

-És ha Nathel?

-Én.. Nem tudom. Talán mintha szebb lenne kicsit minden. És nem vagyok szomorú. De mikor elmegy...

-Mikor elmegy üressé válsz. Mintha teljesen egyedül lennél.Bárki legyen is melletted.

-Igen.. -sütöttem le a szemem.

-Amiről először beszéltél az a barátság. Te rám is így tekintesz. Nathanielre viszont nem. Ott többet érzel. Nem tudom mit tett, de... -nem fejezte be azonnal a mondatot, csak lehúzta a gyűrűt az ujjamról. -de nem kötheted az életed olyanhoz, akit nem szeretsz.

-Evan..

-Ne aggódj miattam. -mosolyodott el. -Én csak azt akarom, hogy te boldog legyél. A legrosszabb amit tehetsz, hogy ha hagyod, hogy valaki a boldogságod útjába álljon. -mondta és felállt, és az ajtóig sétált, ahova követtem. Ott visszafordult.

-Legyél boldog Gwyneth. És merj küzdeni azért, akit szeretsz.

Valahogy mostanra elapadtak a könnyeim. Az üresség nem múlt el, de megkönnyebbültem. Mert Evan látott. És tudta mennyit jelent nekem.

-Köszönöm, Evan.

-Nincs mit. És ha az a szemét legközelebb megbánt szólj nyugodtan. Majd lerendezzük a csajokkal.

Erre elmosolyodtam, de ő folytatta.

-Csak döntsd el, mit akarsz. És amíg bizonytalan vagy, addig ne tegyél inkább semmit. Nehogy megbánd.

Bólintottam. Ezzel egy csókot lehelt a homlokomra és magamra hagyott. Nem sokkal később pedig az álom is rám talált...

Reggel a csengő hangjára ébredtem.

-Ki az? -kérdeztem a kaputelefonba.

-Mi vagyuuunk! -csicseregték a csajok.

Azonnal kinyitottam a kaput. Az öt lány egyenként szorosan magához ölelt, majd megtöltötték a lakásomat kérdések halmazaival.

-Na várjunk csak! -szakítottam meg a kérdés halmot. -Nektek nem munkába kéne lennetek? Mellesleg nekem is...

-Nem! -felelt Tiny. -Evan felhívott, hogy szórakoztassunk egy kicsit. Így hát idejöttünk. A csajok szintén szabadságolnak a mai nap.

Fogalmam sem volt, hogy köszönöm ezt meg valaha is Evannek. De tudtam, hogy ez lesz. És még korántsem volt vége.